Nicholas Rescher

 

A filozófia a század végén

 

Forrás: “Deutsche Zeitschrift für Philosophia, Zweimonatsschrift der internationalen philosophischen Forschung” (Akademie Verlag, Müglenstrs. 33-34, D-13187 Berlin), 43. Évf., 1995/5., 775-788 l. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző 1928. Július 15-én a vesztfáliai Hagenban született. 1938-ban kivándorolt Amerikába, 1944-ben az Egyesült Államok állampolgára lett. 1949-ben a New York-i Queens College-ban matematikai diplomát (B.S.) szerzett, 1950-ben a Princeton Egyetemen magiszteri fokozatot (M.A.) ért el. 1951-ben ugyanott doktorált (Ph.D.), majd megnősült. 1968-ban új házasságot kötött. Négy gyermeke van. Az életrajzi lexikonok szerint római katolikus. 1951-52-ben a Princeton Egyetemen oktatott, 1954-től 1956-ig a RAND Corporationnál kutató matematikusként dolgozott. Pályafutását Pennsylvaniában a betlehemi Lehigh Egyetemen folytatta. 1961-ben nevezték ki filozófiaprofesszornak a Pittsburght-i Egyetemen, ahol éveken át igazgatta a Tudományelméleti Központot. Több egyetem, köztük a chicagói jezsuita Loyola Egyetem, díszdoktorává (L.H.D.) avatta. Az Amerikai Filozófiai Társaság elnökének választotta. Tiszteletbeli tagja az oxfordi Corpus Christi College-nak. Számos tudóstársaság hívta meg tagjai sorába, így az Academia Europaea és az Institut International de Philosophie. Többek között a C. S. Peirce Társaság elnöki tisztét is ellátta. Számos tudományos kitüntetésben részesült, így pl. az Alexander von Humboldt-díjban. Vendégelőadóként tanított több egyetemen, tk. Oxfordban, Konstanzban, Münchenben és Salamancában. Több mint 250 tudományos dolgozatot tett közzé a filozófiának szinte minden területéről. Több mint hetven műve közül a következőkre hívjuk fel a figyelmet: “The Coherence Theory of Truth” (1973); “Scientific Progress” (1978), “Peirce’s Philosophy of Science, Critical Studies in His Theory of Induction and Scientific Method” (1978); The Limits of Science” (1985); “Current Issues in Teleology” (1986); “Luck, The Brilliant Randomness of Everday Life” (1995); “Process Metaphysics, An Introduction to Process Philosophy” (1996); Predicting the Future” (1997); “Objectivity, The Obligation of Impersonal Reason” (1997) és “Complexity, A Philosophical Overview” (1998).

 

 

1. A XIX. Század öröksége

 

A XIX. Században a filozofálás stílusát az igényes eszmerendszerek megfogalmazása jellemezte, amelyeknek a középpontjában egyetlen monisztikus szervezőelv állt. Általában a mindenkori álláspontot lényegében egyetlen könnyen érthető jelmondattal lehetett megfogalmazni. Így a metafizikában olyan példák találhatók, mint Hegel és Fichte idealizmusa, miszerint “a valóság az ész (vagy a szellem) produktuma”, Schopenhauer tana, amely szerint “a valóság az akarat és az eszme közrejátszásának terméke”, Ernst Haeckel tudományos materializmusa vagy Karl Marx dialektikus materializmusa. A kiindulás általában ugyanaz. Mindig arról van szó, hogy sok mindenre érvényes elméletet fejlesszenek ki, legfeljebb néhány összetevőből, amelyeknek mindegyike egy vezéreszme körül forog. Az egész kifejező ereje egyszerű fő alapelvből fakadt, amelyet több-kevesebb pontossággal lehetett vázolni egy mondatban-vagy legfeljebb egy bekezdésben. Mindent rendszerezve, élesen, összefogottan és tömören egybefoglalt ez a lényegi mag.

Hasonló jelenséggel találkozunk az etikában. Olyan álláspontok tűnnek itt fel, mint a jónak a perszonalista elmélete, amely a leginkább szolgálja a személyes fejlődést, a jónak a hedonista elmélete, amely a legnagyobb mértékben lehetővé teszi az emberi gyönyört, a jónak az evolúciós elmélete, amely a faj jólétét segíti elő s. í. T. A politikai filozófiában olyan álláspontokat ismerünk, mint a hegeli tan, hogy az a helyes cselekvés, amely a legjobban kifejezi a korszellem követelményeit, vagy a haszonelvű elméletet, hogy az a helyes cselekvés, amely a legnagyobb számú embernek a legnagyobb jót nyújtja.

Általánosságban tehát a XIX. Századi filozofálás stílusa abban a törekvésben állt - nemcsak a metafizikában s az etikában, hanem egyáltalán -, hogy az átfogó filozófiai problémákat inkább egyszerű és tömör elvek kicsiny csoportjának alapján oldják meg. A századforduló filozófusai ennek a kornak az örökségét vitték tovább, miként G. E. Moore intuicionizmusán, Bertrand Russel neutrális monizmusán, Henri Bergson vitalizmusán vagy William James pragmatizmusán látható. Ebben az időszakban a filozófusok általában még mindig azzal foglalkoztak, hogy megfogalmazzák az alapelvek viszonylag tömör elméleteit, amelyek mégis eléggé igényesek ahhoz, hogy mindenre jók legyenek”.

 

 

2. A felkelés a rendszerek ellen (rendszerellenes antirendszerek)

 

A XIX. Századnak a filozófia vállalkozásáról fent ismertetett víziója azonban barátságtalan fogadtatásban részesült a XX. Században. Jelentős fordulópont volt az I. világháború. Hatalmas illúziórombolást vitt végbe a múlt politikai rendszereit illetően, s ezzel olyan kulturális beállítódást váltott ki, amelyben a múltnak a valóságot csak durván megközelítő bölcseleti rendszereinek hasonló megvetése fejeződött ki. Ezért a háború utóhatásaként Európában és Amerikában tagadásra hajló, szkeptikus gondolkodói légkör alakult ki, amely elutasította a rendszereket, és megvetéssel búcsút vett a rendszeralkotás és szisztematizálás egész folyamatától Az akkori egyetértés abban állt, hogy elmúlt az a kor, amelyben végrehajtható vállalkozás volt a metafizikai vizsgálódás. Az efféle témákról tehát többé már semmi értelmeset és ésszerűt sem lehet mondani, úgyhogy a hallgatás a legjobb politika - pontosan úgy, ahogy a korai Wittgenstein nyomatékosan hangsúlyozta. E kor legjelentősebb gondolati áramlatai valamennyien azt hangoztatták, hogy le kell mondani a hagyományos jellegű rendszerezésről, és ennek helyére valami egész mást kell tenni - bár nagyon különböztek az elgondolások arról, hogy mi is lehetne ez. A Bécsi Kör iskolájának logikai pozitivistái javasolták annak az álláspontnak az elfogadását, hogy a tudomány minden. Felfogásuk szerint a spekulatív filozófia egész terve - és kiváltképpen a metafizika - csalódás és ámítás. Ha olyan értelmes kérdésekről vitatkozunk, amelyek túlmennek a nyelv és a logika kérdésein, akkor a természettudomány meg tudja oldani azokat. Más stratégiát választottak a kultúrrelativisták, akik a természettudományok helyett inkább a társadalomtudományok hatása alatt álltak. Ők az egész filozofálást a puszta vélekedés szintjére utalták. Semmi tárgyilag meghatározható nincs olyan témáknál, amelyeket a filozófia hagyományosan tárgyalt. Minden egyszerűen csak annak a kérdése, hogy mit gondolnak az emberek. A maguk részéről az analitikus iskola követői azt hangoztatták, hogy a hagyományos módon felfogott filozófiát fel kell váltania a nyelvhasználat exegézisének. Nem azt kellene vizsgálnunk, amit ésszerűen nem is tudunk, hogy mi az igazság, az igazságosság és a szépség, hanem azt, hogy az ezeket tárgyaló nyelvben rendszerint hogyan használják az olyan kifejezéseket, mint “igazság”, “igazságosság” és “szépség”. És eléggé hasonlóan hangoztatta a kései éveiben filozófiai szempontból szkeptikus Martin Heidegger is, hogy metafizikai témákat nem lehet értelmesen kezelni. Ehelyett a köznapi élet és a mindennapok prózai ügyeire kell korlátoznunk érdeklődésünket, és meg kell őriznünk a laza, szenvtelen “ráhagyatkozást”, a Gelassenheit1-et, szemben azokkal a terméketlen vonatkozásokkal, amelyekről a spekulatív filozófusok hagyományosan értekeztek.

Az etikában és morálfilozófiában nagyjából ugyanez a helyzet. Az analitikus iskola etikusai azt akarták, hogy az etikai szféra lényegbevágó kérdései helyett metaetikailag azzal foglalkozzanak, hogyan működik a nyelv az ilyen kérdések fejtegetésénél. Más gondolkodók pozitivista és antropológiai álláspontra helyezkedtek, és arra törekedtek, hogy az etikát annak vizsgálatával váltsák fel, milyen beállítódásai vannak az embereknek a helyes és helytelen magatartással kapcsolatban, s ily módon a voltaképpeni morális elméletet az erkölcsök és szokások kutatására cseréljék. Megint mások szerint az a legjobb, ha az etikát az ajánlás és rábeszélés retorikai fogalmaiban látják. Arról van szó - mondták -, hogy minden csak annak kérdése, hogy miféle cselekedetek és beállítódások ajánlhatók személyes előszeretetek alapján. Különböző gondolkodók ezzel különböző álláspontokat foglaltak el. Az 1920 utáni nemzedék mindezen irányzatai azonban megegyeztek abban, hogy normatív értelemben tartózkodóbb, de nagyobb mértékben megfigyelhető/tapasztalati törekvés kedvéért elutasították a lényegi etikát a helyes cselekvés tanának hagyományos alakjában. A háború utáni nemzedék jelentékeny gondolkodói pontosan szemügyre vették a XIX. Század rendszerező filozófiáját, és úgy döntöttek, hogy az semmire sem tartják. Helyette az addigi világfelfogás reformját javasolták azzal, hogy annak alapját filozófiailag összekapcsolódó elvekről olyan tudományágakra helyezték, mint a természettudományok, a kozmológia, a nyelv, a logika vagy bármi más. A legbefolyásosabb gondolati áramlatok valamennyien közös negatívizmust tanúsítottak a klasszikus szisztematikus filozofálással szemben. Végérvényes és önmagának elégséges valaminek tekintették a világ tényleges felépítését (ahogyan a köznapi élet és a tudományok szemlélték), olyasminek, ami nem igényel további filozófiai alapokat vagy érvényesítést.

 

 

3. A két háború közti negatívizmus összeomlása

 

A II. világháborúban kicsúcsosodó nagy totalitarizmusellenes kereszteshadjárat lángjai véget vetettek annak a rendszerellenes, szkeptikus gondolkodási klímának, amely az I. világháború utáni korszak szellemi köreiben uralkodott. Az emberek többé nem voltak hajlandók arra, hogy haszontalannak tekintsék a normatív megkülönbözetések - mint például igaz/hamis vagy helyes/helytelen - elméleti érvényesítését. Az új korszak etikájával ellenkezett, hogy az elavult gondolkodásmódok szemétdombjára hajítsák ki az ilyen megalapozási kísérleteket.

Tény, hogy a két háború közti korszak antifilozófiájának, valamint pozitivizmusának és nyelvanalitikus kifejezésmódjának negatívizmusától sokan elfordultak. A II. világháború után (főleg Nagy-Britanniában) az ifjabb nemzedék legkiválóbb és legtehetségesebb tagjai közül sokan egyszerűen teljesen hátat fordítottak az egyetemi filozófiának. Akik pedig megőrizték filozófiai érdeklődésüket, gyakran az angol-szász főáramlaton kívül néztek körül. Némelyek a keleti filozófiákhoz fordulta, mások pedig a kulturális spekulációnak a szépirodalom, a szociológia vagy a pszichoanalízis által ihletett formáihoz, amelyek Franciaországban egyre inkább helyettesíteni kezdték a filozófiát. Ismét mások az ideológia felé fordultak, mégpedig vagy a vallási eszmerendszer felé (miként a katolikus gondolkodók, akik lefoglalták maguknak a hermeneutikai mozgalmat) vagy a vallásellenes ideológia felé (miként azok az ideológusok, akik Nietzsche, Marx vagy mások által ösztönözve az ateista álláspont szirénhangjára hallgattak). Sok hivatásos filozófus maga azonban nem a diszciplína történeti vívmányainak effajta feladásával reagált, hanem a hagyományhoz való visszatéréssel, valamint a régebbi klasszikus pozíciók rehabilitálásának és ismételt érvényesítésének kísérletével. A háború után egyre inkább elutasították a negatívizmust, amely a két háború között uralkodott, s ezzel a filozófusok ismét nagyobb mértékben vették figyelembe a régi álláspontokat.

Nagy reneszánsz következett be: újjáéledt az érdeklődés a hagyományos filozófia iránt, s ezzel együtt elvetették a hagyományos filozófiával szemben álló logikai pozitivizmust és a mindennapi nyelv (ordinary-language) bölcselőinek semmit-sem tudását. E jelenség nemcsak a metafizikában lépett fel, hanem az etikában és a morálfilozófiában is, mégpedig főleg ott. Válaszul a sztálini és a hitleri rendszer szembeszökő brutalitására - később pedig a vietnami háborúban folyó értelmetlen öldöklésre - a filozófusok ismét egyre inkább lényegi kérdések felé fordultak. (Különösen szembetűnő volt ez a jelenség az “alkalmazott etikában”. Morális kérdések vizsgálata kezdődött meg ugyanis olyan területeken, mint a gazdaság, az orvostudomány vagy a közszolgálat.) Ily módon figyelemre méltó visszatérését ünnepelhette a régi iskola tartalmakkal foglalkozó etikája, amikor az emberek ismét megpróbáltak határt vonni jó és rossz, helyes és helytelen között. Olyan témákat, mint az emberi élet védelmét, az emberi jogokat és szabadságokat, a későbbi nemzedékek igényeit és efféléket most inkább vizsgálták régi elvek alapján (kontraktualizmus; újkantiánus deontológia), amelyeket kellő módon el is láttak új árnyalatokkal. Minden előkészület megtörtént tehát ahhoz, hogy a filozófia pozitívabb és építőbb irányba forduljon.

 

 

4. A lebontott hidak

 

Akik azonban ama filozófiai célok és érdekek újjáélesztésén fáradoztak, amelyeket a régebbi korszak filozófiai rendszereiben vitattak meg, beletörődtek e régebbi tanok közvetlen újjáélesztésének lehetetlenségébe. Sohasem lehet ugyanis barátságos az olyan otthon, amely teljesen ellentmond az ember helyzetének és szükségleteinek. A közvetlen újjáélesztést több tényező is akadályozta:

  1. A tudás robbanása, amelynek jellemzője a tudósok és a szakemberek, könyvek és folyóiratok, egyetemi hallgatók és oktatók, laboratóriumok és intézetek stb. számának rohamos növekedése. E robbanás nagyon gyorsan új, specializálódott tudományágakat hozott létre.
  2. A rendszerek elterjedése a formális tudományokban. A matematikai analízisben ismeretes ma az intuicionizmus, a finitizmus, a “homályos” (fuzzy) aritmetika. A geometriában nem-euklideszi rendszerek vannak elterjedőben. A logika a nem-standard rendszerek egész skáláját foglalja magában. A matematika többé már nem monilitikus egész; alternatívák sokaságává fejlődött.
  3. A komplexitás szétszóródása. Az új fizika térhódítása, ami együtt jár az univerzumról alkotott képünk mélyreható revíziójával, az anyag dematerializálódásával a részecskefizikában, az okság bonyolódásával a kvantumelméletben; a tudományos kozmológia kialakulása; a neodarwinista evolúciós elméletalkotás; a tudományos fiziológiai pszichológia kifejlődése, a mesterséges intelligencia létrejötte s. í. t.
  4. A kognitív végesség felismerése. Annak kényszerű felismerése, hogy tudásunk nem fürkészheti ki a dolgok végérvényes mélységét. Matematikai rendszereink nem ábrázolhatják az egész aritmetikát (Gödel). Az általunk használt nyelvek nem foghatják át az igazság egészét (Tarski). Részecskegyorsítóink nem gyorsíthatják fel a részecskéket a fénysebességig.
  5. Ami a tudás eddig álmunkban sem elképzelhető komplexitásának keletkezését illeti, gondoljunk csak egyetlen példára, a taxonómiai differenciálódás folyamatára, amelyről lényegében minden tudományterület vonatkozásában ugyanazt mondhatjuk.2 Mindenütt szembetűnik új diszciplínák, részterületek és speciális részszakok keletkezése. És mintha ezt a tendenciát tagadni, valamiféle egységet megtartani kívánnának, interdiszciplináris szintézisek szakadatlan evolúciója megy végbe: fizikai kémia, asztrofizika, biokémia s. í. t. Már a fragmentálódás ellensúlyozásának kísérlete is új töredékekhez vezet.

    Herbert Spencer mér rég azzal érvelt, hogy az evolúciót Baer törvénybe, “a homogéntől a heterogén felé vezető” fejlődés jellemzi, s ebben a szakadatlanul növekvő pontosság és komplexitás fejeződik ki. A biológiai evolúció vonatkozásában ez most nem érdekel bennünket. De bizonyosan érvényes ez a kognitív evolúcióra. A XX. Század folyamán a tudás robbanása által támasztott követelmények komplexitásának és a megoldásukhoz szükséges eszközeink végességének egyre világosabb tudata újfajta érzékenységet hozott létre, amely hangsúlyt helyez a határok elismerésére. És ez az érzékenység tette lehetetlenné a visszatérést a régi stílusú monolitikus filozófiai rendszerek egyszerű bizonyosságaihoz.

    A filozófia hagyományos érdeke - a tudás rendszerezése és annak megvilágítása, hogy “mindez mit jelent” - most a hihetetlen komplexitás és széleskörűség új szituációjával állt szemben. És akik nem voltak hajlandók egyszerűen lemondani a filozófiáról valami egészen másnak a javára, eltolódtak egy új típusú filozófia - a filozófia újfajta útja és módja felé. A kor irányadó eszméje elfogadta a következő elvet: “Igen, valami pozitívumot, - de semmi olyasmit, ami nagyapáink grandiózus, de túlságosan egyszerű rendszereire emlékeztet.” Természetesen semmi titokzatos nincs abban, ami itt történt. Végül is hogyan maradhatna meg egyszerűnek a filozófia egy tiszteletet parancsolóan komplex világban?

     

     

    5. A partikularizmus térhódítása

     

    A divatba jött filozófiai stílus, amely immár figyelembe veszi a valóságos világ és a tanulás világának komplexitását, jobb elnevezés híján partikularizmusként jellemezhető. Ennek sajátos vonásai a következők voltak:

  6. Vonzódás az egyediséghez: az esettanulmányok metodológiája, amely egyes esetekkel és példákkal foglalkozik. Elfordulás az általánosabb elméletektől és nagyobb messzeségektől, csekélyebb hatókörű vitás kérdések előtérbe helyezése. Hipotetikus esetek és szituációk tanulmányozása.
  7. A diskurzus vizsgálata: érdeklődés mikroszkopikus nyelvészeti részletek iránt, ami bizonyos szavak és kifejezések használatát illeti; bizonyos tételek értelmezése; bizonyos érvek és gondolatmenetek természete.
  8. Részletkérdések tanulmányozása: mikroszkopikus minitémákról van szó, oly kicsiny hatókörű kérdésekről - amelyek ennél fogva oly távol esnek a filozófia “klasszikus” nagy kérdéseitől -, hogy mindezek alapjában véve nem különböznek jogászi szőrszálhasogatásoktól.
  9. Technikai érdeklődés és a technikai szempont túlsúlyba kerülése: csekély hatókörű témákkal foglalkoznak, amelyek a logikai és lingvisztikai elemzés masinériájának eszközeivel kezelhetők.

A filozófiai kutatás mostanában “szatócs módjára” és nem nagykereskedői módon foglalkozik témákkal. Többek között a következő összefüggésekben lát tisztázandó “mikrokérdésekre”: filozófiai fogalmak jelentésének kifejtésében, ami a nyelvhasználat “igazság”-feltételeinek eszközeivel történik; emberi képességeknek (pl. a tudásnak és a megértésnek) olyan magyarázatában, amely a számítógépek modelljeivel vagy a velük való analógiában és a “mesterséges intelligenciával” kapcsolatos megfontolásokban történik; az emberi szabálykövető magatartásnak a társadalmi viselkedési módok és normák keretében való magyarázatában; emberi képességeknek (pl. a tudásnak vagy a megértésnek) az evolúciós elméletek és a darwinista természetes kiválogatódás alapján való magyarázatában.

1945 és 1975 között a háború utáni nemzedék főleg az angol-amerikai térségben hangsúlyozta a formális technikákra összpontosító filozófiai metodológia jelentőségét, amely alkalmatlan volt átfogó, globális kérdések kezelésére, s ehelyett inkább kisebb hatókörű részletkérdésekkel foglalkozott. E kor sajátsága a részletek iránti érdeklődés volt: olyan mikrokérdések iránt, amelyeket a logikai és lingvisztikai analízis új eszközeinek óriási mértékben kibővült tárházával vizsgáltak. A század közepének jelentékeny, angolul publikáló filozófusai, mint John Austin Nagy-Britanniában, Nelson Goodman az Egyesült Államokban - és még Ludwig Wittgenstein is, aki korábbi korszakhoz tartozott, és akinek a befolyása csak most kezdett érvényesülni -, oly fajtát képviseltek, hogy az avatatlanok szemében aligha látszhattak másnak, mint szőrszálhasogatóknak.

A mai észak-amerikai filozófia feltűnő strukturális vonása az “alkalmazott filozófia” gyors növekedése: ez a tudomány, a jog, a gazdaság, a társadalmi kérdések, a számítógép-használat és más egyebek részletkérdéseinek filozófiai átgondolása. Pontosabban: az elmúlt három évtizedben nagy mértékben elszaporodtak a filozófiai részletvizsgálódások olyan speciális kérdésekről, mint a gazdasági igazságosság, a társadalmi jólét, az ökológia, az abortusz, a népesedéspolitika, a katonai védelem s. í. t. Különösen feltűnő vonása lett a II. világháború utáni amerikai filozófiának az a fordulat, hogy globális-általános és tág hatókörű kérdések helyett mikroszkopikusan piciny témákra szorítkozó részletvizsgálódásokat részesítettek előnyben. Ami pedig az esettanulmány módszerének virágzását és elterjedt használatát illeti, ez a filozófiában figyelemre méltó jelenség, amelyet egyetlen filozófus sem tekinthet saját érdemének. A kortárs megfigyelő előtt úgy jelenik ez meg, mint a korszellem uralkodó, spontán kifejeződése. Filozófiai vizsgálódások egyre átfogóbb módon használják a szemantika, a modális logika, a kompilációelmélet, a tanuláselmélet stb. formális masinériáját. Mind nehezebb elméleti fegyverzettel úgy közelítik meg a problémák egyre parányibb eseteit, hogy folyóirat-olvasók csodálkozva kérdezik maguktól, nem tévesztették-e szem elől a szerzők az a mértéken túl kiterjeszteni.

A háború utáni korszak partikularista filozófiájának további figyelemre méltó jegye a témák bővülése. A folyóiratok lapjai és a kongresszusok programjai hemzsegnek a vitáktól oly kérdésekről, amelyeket igencsak furcsának találnának régebbi korok és más földrajzi helyek filozófusai. Az Eastern Division of the American Philosophical Association éves találkozójának összprogramjában 1991 decemberében többek között a következő szövegek szerepeltek: “Veszélyes-e a misztifikációtól megfosztani az emberi jogokat?”; Különbség és ellentmondás Derridánál és Lyotard-nál”; “Az állati jogok elmélete és a csecsemők leértékelése”; “Az írni-olvasni tudás ökológiai következményeiről”; “Jó feminizmus-e a poligámia?”; “A szabad piac etikája”; “A többszörös én planetáris kivetítése filmekben”; “Az egyetem morális összeomlása” és “A női politikai identitások konstrukciója”3 Egész szakmai társaságok szentelték magukat olyan kérdések vizsgálatának, amelyek most filozófiaiaknak minősülnek. Pedig ezeket egy nemzedékkel ezelőtt álmában sem tartott volna senki sem ilyeneknek. (Néhány példa: társaságok amelyek gépekkel és a mentalitással, informális logikával és kritikai gondolkodással, az etika és az állatok kutatásával, filozófiával és szépirodalommal, analitikus feminizmussal, valamint a szex és szerelem filozófiájával foglalkoznak.)

A témák kibővülése visszatükröződött magában a filozófia struktúrájának forradalmában is, nevezetesen a taxonómia bonyolulttá válásában, amely a II. világháború óta jellemzi a filozófiai kutatás és írás alakulását. Szélsebes fejlődésnek indult a specializáció és munkamegosztás, napirendre került a lakályos elefántcsonttorony. A helyzet időközben oly komplex és sokszínű lett, hogy az újabb kelű legátfogóbb filozófiai lexikon4 óvakodik attól, hogy egyáltalán megkísérelje összeállítani a filozófiai diszciplínák osztályozását. (Jórészt ez a jelenség ad magyarázatot arra, miért nem írt senki átfogó filozófiatörténetet, amely elérne egészen a mai filozófiáig.5) A filozófia, amelynek hivatása és hagyománya alapján a tudás integrációjának, azaz egybefoglalásának kellene lennie, fokozódó mértékben dezintegrálódik, magyarul: szétesik. E diszciplína növekedése csakugyan meghaladja azt, ami egyetlen értelemmel felfogható. A II. világháború után szó szerint lehetetlenné vált, hogy filozófusok lépést tartsanak azzal, amit kollégáik írnak. Kétségtelen ugyanis, hogy a filozófiában a fokozódó technizálódás vagyis a módszerek növekvő térhódítása azon az áron történt, hogy a filozófia egyre kevésbé közérthető. Még a céh tagjai számára is egyre nehezebben követhető. Egyetlen gondolkodó sem tekinti át a tudásnak és az érdeklődésnek a mai filozófiát jellemző egész horizontját. Tulajdonképpen egyetlen fakultás sem elég nagy ahhoz, hogy tagjai között a szak minden részterületének specialistájával rendelkezzék.

 

 

6. A totalitás víziója

 

Ezzel az új állapottal azonban, a fragmentálódás és a harmónia hiánya miatt, sokan elégedetlenek volta, Így ismét olyan filozófusok kerültek előtérbe, akik a filozófia egészének összefüggésével törődtek, és a totalitás víziójára vágytak. Mint a ruházkodásban és a hajviseletben, szellemi divatok is jönnek-mennek. Járják a maguk útját, és valami más, valami váratlan váltja fel őket, ami lényegében előreláthatatlan. Mert egyes hangsúlyok és tendenciák vonatkozásában az ingalengés törvénye érvényesül: az egyik szélsőség irányába történt elmozdulást a másik felé való kilengés követi. És a reakció gyakran túlzott reakció. Mindez ugyanúgy érvényesül a szellemi mozgásoknál, mint másutt - a stílus, a politika kérdéseinél vagy bárhol.

Ez a folyamat és minden emberinek ez az általános elve kap szerepet jelen kérdésfelvetésünk tekintetében is. A filozófusok a “háború utáni nemzedék” korszakában, 1945 és 1975 között részkérdéseknek szentelték magukat. Ez az odaadó igyekezet - mint láttuk - ahhoz vezetett, hogy esettanulmányokat, konkrét részleteket, körülhatárolt, többé-kevésbé technikai kérdéseket állítottak a középpontba. Ez az apró részletekkel való foglalkozás azonban sok gondolkodóban mély elégedetlenséget keltett. Arra vágytak, hogy megújuljon az összegező (szintetikus, egybefoglaló (integratív) és az egészre irányuló (holisztikus) filozófiai alapállás leibnizi elgondolása. Végső soron olyan koncepcióra törekedtek, amely az egyes fáktól az egész erdőt is láthatóvá teszi. Így visszatért a korábbi érdeklődés a rendszer, a szintézis, az integráció iránt. Mindent összevetve, újra igény támadt az olyan megközelítés iránt, amely nem a részletekre, hanem az egészre irányul, amely tehát nem partikularista, hanem holisztikus.

A filozófiából sohasem tűnt el egészen a rendszer iránti elkötelezettség, az, hogy a dolgokat egészben lássák. Bármennyire divatjamúlt és népszerűtlen volt is egy ideig, sohasem tűnt el teljesen. Ez az elkötelezettség végighúzódik a modern filozófia történetén, Leibniztől Hegelig, Lothzéig, Peire-ig, és a XX. század ellenséges környezetében olyan kiváló és nem divatos filozófusokra jellemző, mint Ernst Cassirer és A.N. Whitehead. Amikor a két háború közti negatívizmus még mélyebbre süllyedt, ifjú filozófusok fokozódó jóindulattal szemlélték a rendszerezés tervét. Oly sok fa nőtt, hogy újjáéledt az érdeklődés az erdő iránt. Beköszöntött a rendszerezés reneszánsza.

 

 

7. Újból napirenden: a rendszeres filozófia reneszánsza

 

Kétségtelenül valami egyértelműen új és egészen más az a feladat, amellyel korunkban, a fin-de-siecle korában a filozófiai rendszerezés szembesül. A monolitikus központi elvekbe vetett korábbi bizalom nem tartható fenn; nincs visszaút a század elejének szimplifikáló rendszerkísérleteihez. Elsősorban a formulákat kedvelő filozófia korszakának kell búcsút mondanunk. Nem használhatók többé már a végleges, “legfeljebb huszonöt szavas” definíciók, amelyeket a kézi és tankönyvek szerzői annyira kedvelnek. Nem felelhetnek meg a fontos témák manapság elismert bonyolultságának az olyan formulák, mint “az igazság a valóságnak való megfelelés”, “az igazságosság abban áll, hogy úgy cselekszünk, hogy a legnagyobb jó jöjjön létre a legnagyobb számú ember számára” vagy “a tudás igaz és igazolt vélekedés”. Ami mindenki számára világosan és láthatóan színre lépett, az a komplex rendszerezésnek egy új módja, amely megfelel a komplexitás korának. (“Komplex rendszerek komplex korszak számára” - így hangzik ma a módszertani jelszó.)

Jóllehet a filozofálás modern stílusát a rendszerező érdeklődéshez való visszatérés jellemzi, egészen különös jellegű ez a visszatérés. A jelenkori filozófia stádiuma ugyanis jellegzetes vonásokat mutat fel, amelyek megkülönböztetik a rendszerezés ama kalandjaitól, amelyek a XIX. Században nyomták rá bélyegüket a filozófia térképére. E fejlődési szakasz felbukkanása a partikularizmus korában összekapcsolódik a részlet iránti érdeklődéssel, azzal a törekvéssel, hogy az analízis és érvelés jól megalapozott felfogásaival foglalkozzanak. A mai filozófia stílusa arra törekszik, hogy az aprólékos elemzésnek szentelt figyelmet konkrét esettanulmányokkal kapcsolja össze. Ezeket azonban nem tekinti többé öncélnak, hanem úgy fogja fel őket, mint az elérni kívánt átfogó rendszerezések építőköveit. “Jelentős részlet, jelentőségteljesen integrálva”: ez a másik jelszava az új stílusú filozofálásnak.

Tényként állapíthatjuk meg ugyanis a következőt: a kutatás minden területén jelenkező komplexitás azt jelenti a filozófia mai helyzetére nézve, hogy kielégítő rendszerek nem származhatnak egyetlen gondolkodótól, mint Athéné Zeusztól. Az a problémahelyzet, amelllyel a filozófiának meg kell birkóznia, terjedelmében és bonyolultságában oly szerteágazóvá vált, hogy a megfelelő rendszerezés felülmúlja az egyes kutató képességeit. Napirenden van iskolák és körök egyesült létrehozása és együttműködése. Filozófusok újból komplex rendszereket alkotnak. Ez azonban sokoldalúan és együttesen végzik, valahogy úgy, ahogy sok egyes hangya fáradozásából hangyaépítmények keletkeznek. Minden egyes dolgozó kis darabkát tesz hozzá a nagyobb teljesítményhez.

Teljes lendületet vett már a filozófia új stílusának fejlődése, amelyet a komplex rendszerek jellemeznek. Ezt azonban könnyen szem elől lehet téveszteni. A filozófia története hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy a “nagy gondolkodókra” nézzünk. Így meghonosodott, hogy csak valami nagy újító írásaiban keressünk új dolgokat. A mai helyzetben viszont inkább elmosódott szellemi mozgalmakkal és iskolákkal kell foglalkoznunk, semmint csillagként szikrázó egyedekkel. Továbbá, a komplexitással való megbirkózás feladata a kifejtés, valamint ennek következményeként a tanítás és tanulás új módjait kívánja meg. Szembeszökő jele ennek, hogy eltűntek a monografikus tankönyvek. Egyes szövegek és értekezések már nem ragadhatják meg a mai filozófiára jellemző sokoldalúságot. Ezt váltotta fel az antológiák által történő kifejtés. Mai filozófiatanárok gyakran irodalomjegyzékek segítségével, a “csináld magad” (do-it-yourself) elvet követve állítanak össze antológiákat. (Ha még nem létezne a fénymásoló, fel kellene találni.)

A komplexitás robbanásának azonban, amely a kortárs filozófiát jellemzi, határozottan problematikus következményei is vannak: filozófiai szerzőknek van ugyan még mindig közönségük, ez azonban kollégákra - és még egy néhány más egyetemi kollégára - szorítkozik. A filozófia többé nem forrása már a széleskörű kulturális befolyásnak. A “művelt laikus” kész arra, hogy elolvasson egy úttörő könyvet, arra azonban nem, hogy megbirkózzék az áttekinthetetlen szakirodalommal. A mai helyzetben a szakfilozófia esetleg még mindig tud bizonyos hatást gyakorolni egyetemi körökre, de nem hatalom többé az eszmék közpiacán - bármilyen következményei vannak is ennek. Filozófusok (és általában szellemtudományokkal foglalkozó tudósok) ma jóval kisebb szerepet játszanak a “jól tájékozott közvélemény” formálásában - ezt a szerepet jórészt publicisták, filmesek és TV-beszélgetések szárriporterei vették át.

Akárhogy áll is a dolog, ez a törekvés hogy a holisztikus megközelítést a részletek iránti partikularista érdeklődéssel kapcsolják össze, oda vezetett, hogy a filozófia - vagy a filozofálás - új irányba fejlődjék.

 

 

8. A mai helyzet

 

E megfontolások fényében tanulságos pontosabban szemügyre venni a filozófia jelenlegi helyzetét. A mikroszisztematizáló filozofálás új típusának felbukkanása jelentékeny változást idézett elő magának a vállalkozásnak lényegében. Egyrészt a részleteknek a szakosodás és a munkamegosztás szokásos módszereivel újonnan felfedezett jelentősége a részletekkel bíbelődő szakemberek tömegét hozta létre. A filozófia színpadán egykor néhány nagy koponya játszott főszerepet, és amit ők alkottak, az volt az itt és most filozófiája. Gondoljunk például a XIX. Század német filozófiájára. Miként az állam maga, a filozófia birodalma is egy sor fejedelemségből állt -ezekben olyan mértékadó személyiségek uralkodtak, mint Kant, Fichte, Hegel, Schelling, Schopenhauer, valamint egy sor további “filozófus hercegecske”. De most már a múlté a filozófia “hőskora”. Hogy a kutatók jelenleg a nyilvánosság reflektorfényén kívül milyen nagymértékben végeznek szakmailag megbízható, fontos munkát, azt nem ismerik el kielégítően.

Bárhogy legyen is, a huszadik század végén új filozófiai korszakba léptünk, amelyben nemcsak egy uralkodó filozófiai elit, hanem sok-sok közönséges halandó is számít. A fejedelemségekkel kapcsolatban egyedül az tűnik fel, hogy nem léteznek. A táj inkább a középkori Európát jellemző nemesi udvartartások sokaságához hasonlít. Különálló kastélyaikban egy-egy neves egyéniséget itt-ott körülvesz a hűséges barátokból és ellenfelekből álló, korlátozott számú kísérete. A mai hivatásos filozófusok közül azonban mindenki legfeljebb csak arra képes, hogy a nagyobb, bensőleg megosztott közösségnek pusztán kis részének adja át érdeklődését. Ha meggondoljuk, hogy csupán Észak-Amerikában körülbelül 10 000 hivatásos filozófus dolgozik, akkor a legbefolyásosabb filozófus is csak egy további - valamivel talán nagyobb - példány egy halaktól hemzsegő tóban.

És ezek a nagyobb halak valójában nem is jellemzőek a tóra. Vegyük szemügyre a helyzetet az Egyesült Államokban. A filozófiatörténeti kérdésektől eltiekintve említsünk meg néhányat a jellemző témák és problémák közül, amelyekkel észak-amerikai filozófusok jelenleg foglalkoznak: nem-klasszikus logikák (modális, többértékű, “fuzzy”, azaz “homályos”, “parakonzisztens” stb.); igazság és jelentés a matematikában és formalizált nyelvekben; számítógépekkel kapcsolatos kérdések: mesterséges intelligencia, “tudnak-e a számítógépek gondolkodni?”, az információfeldolgozás ismeretelmélete; a fizikai valóság lényege a modern fizika fényében (relativitás-, kvantumelmélet, kozmológia stb.); a racionalitás és elágazásai gyakorlati és elméleti összefüggésekben; az orvosi eljárások társadalmi következményei (abortusz, eutanázia, jog az élethez, az orvosi kutatás kérdései, beleegyezés elégséges információ alapján); feminista kérdések az etikában, a tudományban, a társadalmi rend vonatkozásában stb.; társadalmi és gazdasági igazságosság, elosztási eljárások, esélyegyenlőség, emberi jogok; alkalmazott etika: hivatásetikai kérdések (az orvostudományban, a gazdaságban, a jogban stb.); a szkepticizmus és relativizmus előnyei és hátrányai a tudás és a morál vonatkozásában; az emberlét értelme, a személyek jogai és kötelességei.

E témák közül egyet sem tűzött egy bizonyos filozófus jelenleg napirendre. Egyik sem származott alapvető szempontok vizsgálatából vagy már bevezetett témából. Egyik sem meghatározott filozófiai szövegből vagy bizonyos filozófiai vitából fakadt. Úgy bontakoztak ki, mint egy fa levelei tavasszal, egyidejűleg több helyen léptek fel a korszellem vagy a társadalmi érdeklődés alakító erejének hatására. A jelenkori filozófiának az a lényege, hogy új eszmék és tendenciák nem valamiféle jellegzetes közreműködő befolyása következtében válnak ismertté, hanem kutatók tömegének össze nem függő erőfeszítései alapján. A filozófiai újítás manapság nem válaszként születik úttörő egyének meghatározó kérdésfelvetéseire, hanem mindenestül közösségi igyekezetként, amely leginkább statisztikailag írható le.

Száz évvel ezelőtt Henry Adams történész amiatt panaszkodott, hogy az amerikai politikában véget ért a nagynak és jónak uralma, és létrejött egy olyan rend, amely a tömegek uralmán és azok gyakran önjelölt és általában plebejus képviselőin alapul. A nemzet politikai ügyeinek ellenőrzése egy kulturális elit kezéből az arctalan tömegek kevés tiszteletet keltő, bár nagyhangú szószólóinak kezébe került. Feljövőben volt a demokrácia. Ugyanez történik most száz évvel később olyan intellektuális területen is, mint a filozófia: nagyszerű személyiségek fölényét tömegmozgalmak uralma váltja fel. Jelenlegi helyzetében az amerikai filozófia “a tömegek lázadását” tükrözi vissza, amelyet Ortega y Gasset korunk jellemzőjének tartott. E jelenség nemcsak a politikában és a társadalomban mutatkozik meg, hanem még az intellektuális kultúrában is - ott, ahol maga Ortega nem számított rá.6 Ortega ugyanis a szellemi alkotóerőt kicsis és kiválasztott csoport munkájaként képzelte el, amelyből örökre ki vannak zárva a tömegek, és amelyet idegennek éreznek maguktól. Századunkban azonban a jólét és a képzettség elterjedése kitágította az alkotó szellemi munka lehetőségeit messze túl azon, amit bármely korábbi korszak elképzelhetett. Ezért egyre nőtt a háború utáni időben az intellektuális és ideológiai oligarchiák jelentősége.

Ma az amerikai filozófia trendek és divatok ügye, amelyeket fontos “vevőkörök” diktálnak. Ezek a maguk útját járják, egyének vezetése nélkül, akik a tennivalókat megszabnák. Egy cinikus a jelenlegi szituációt úgy írhatná le, mint a maradi barlanglakók győzelmét az óriásokon.7 Az eredmény olyan állapot, amely inkább statisztikai, semmint biográfiai alapon történő leírást kíván. Ironikus dolog az látni, hogy a politikai korrektség (political correctness) harcosa az egyetemi világban pontosan akkor bélyegzik meg a filozófiát elitista, azaz a kiválasztottak számára fenntartott tudományként, amikor maga a filozófia mint szakma búcsút mondott az elitista gondolkodásnak, és mindenki számára hozzáférhető vállalkozássá alakult át. Az amerikai filozófia mindenestül maga mögött hagyta az elitista hagyományt.

Ha helytálló ez a szemlélet, akkor ebből jelentős következtetések adódnak a jelenkori filozófia majdan megírandó története számára. E szemlélet ugyanis olyan szituációt jelez, amellyel eddig egyetlen filozófiatörténész sem birkózott meg. A múlt “hősi” korszakában figyelmét kizárólag egy térség és időszak uralkodó személyiségeire irányíthatta. Továbbá remélhette, hogy ily módon bizonyos teljességet érhet el annak vonatkozásában, “ami valóban számít”. A mai viszonyok között azonban teljességgel alkalmatlan ez a megközelítés. Ama “domináns személyiségek” ára elveszítették ellenőrző szerepüket az ügyek fölött. A kortárs filozófia történetét, hogy alkalmazkodni lehessen az uralkodó adottságokhoz, statisztikai módszereket alkalmazó összképben kell kifejteni. És amennyiben egyes egyéneket mint olyanokat tárgyalnak, akkor ennek az ily módon kitágított háttér előtt kell történnie. Hiszen ezek az egyének inkább reprezentatív, semmint meghatározó személyiségeknek minősülnek: a történeti mérlegelés számára kiválasztott egyes filozófus rendszerint csak példa (illusztráció) gyanánt szerepel az átfogóbb trend megvilágítása céljából. A jelenlegi struktúrára való tekintettel a filozófiatörténésze ennek megfelelően szelekciós feladat előtt áll. Ez lényegét és hatókörét tekintve teljesen eltér attól, amit korábban kellett megoldania. Az egyes filozófus szerepe a jövő filozófiatörténet-írásában az lesz, hogy lapalji jegyzet tárgyaként illusztrálja a gondolkodás különböző általános trendjeit és tendenciáit, melyekkel a főszövegnek elsősorban foglalkoznia kell.

Így a filozófia a század végén egészen más köntösben mutatkozik. Érdeklődései és törekvései megint csak hagyományosak és rendszeresek; ismét a hagyományos filozófia klaszzikus, nagy kérdéseit vizsgálja részlete, átfogó és rendszerező módon. Ám többé mégsem “nagy gondolkodó, nagy rendszer”-típusú vállalkozás, miként a klasszikus hagyományban megszokott volt. A kort sokak spontán és helyi együttműködése jellemzi, akik munkát megosztva nagy és összetett tervezetek felé fordulnak. És a filozófia minden egyes területén mérhetetlenül nagy és végtelen bonyolult irodalom keletkezett, amely felülmúlja az egyes kutató felfogó- és áttekintőképességét.

Ez nem feltétlenül baj. Hol van az megírva, hogy a filozófiai rendszereknek tömöreknek kell lenniük, amelyeket csak kevés számú kiválasztott hozhat létre, és hogy nem létezhetnek közös intellektuális, kulturális és tudományos tervezetek, álláspontok? Valójában a jelenlegi filozofálás koordinálatlan, programot adó egységre irányul, amelynek magától alárendelődik a részletkérdésekben való munkamegosztás. A filozófia ma gondolkodási mozgalmak és iskolák spontán és lokális együttműködése. Nem útpályákhoz hasonlít, amelyeket egyetlen mérnök tervezett, hanem ösvényekhez, amelyeket sokan tapostak ki: mindenki a maga útján jár a szóban forgó területen.

Milyen lesz majd a jövő század filozófiája? Egyszer megkérdeztek egy híres dzsesszmuzsikust: “Hová fejlődik a dzsessz?” Így felelt: “Ha tudnám, már ott lennénk.” Végső soron valóban lehetetlen megmondani, mit alkotnak majd a jövő filozófusai. Lehetséges viszont elfogadható találgatásba bocsátkozni arról, hogy miként fogják megalkotni. Valószínű, hogy nagyjából ugyanazon a módon fognak eljárni, mint most -spontánul és helyileg ugyanúgy együttműködve, mint ahogy jelenleg tapasztaljuk. Hosszú távon valószínűtlen, hogy a filozófusok teljesen feladnák a rendszerező megértés és holisztikus megismerés álmát. Ennek ellenére felettébb valószínűtlen, hogy egyes szerzők újból megkísérelnének igényes rendszereket alkotni, ami a múltban jellemezte a filozófiai kutatómunkát. Mai rendszerkészítők már nem győzik ezt egyedül. Rá kell hagyatkozniuk arra, hogy munkatársakat találjanak kollégáik között. Ebből a szempontból egyszerűen nincs visszaút.

(Endreffí Zoltán fordítása)

 

 

JEGYZETEK:

 

1 Németül szerepel az angol eredetiben (a cikk német fordítójának megjegyzése).

2 Az Encyclopedia Britannica 1911. Évi 11. Kiadásában a fizikát egyetlen tudományszakként írják le, amely 9 részszakból áll (ilyenek például az “akusztika” vagy az “elektromosság és magnetizmus”), amelyek ismét 20 szakterületre vannak felosztva (pl. “termoelektromosság” vagy “égi mechanika”). A Britannica 15. Kiadása (1974) 12 részterületre osztja a fizikát, amelynek szakterületei – látszólag – túl nagy számban vannak ahhoz, semhogy áttekinthetők lehetnének. (Az 1960-as 14. Kiadás azonban tartalmazott külön szócikket “Fizika. Szócikkek a ~-ról” címmel, amely több mint 130 speciális témát sorolt fel ebben a szakban.) Amikor a National Science Foundation 1954-ben összeállította a National Register of Scientific and Technical Personnel segítségével a fizikai tudományok “feltérképezését”, a fizikát 90 speciális területtel rendelkező 12 részszakra osztotta. 1970-re ez a két szám 16-ra, ill. 210-re emelkedett.

3 Proceedings and Adresses of the American Philosiphical Association 65, 2, 13-41.

4 Paul Edwards (szerk.): The Encyclopedia of Philosophy, London-New York, 1967.

5 John Passmore: Recent Philosophers c. műve (La Salle, 1985) közelíti meg ezt a létező művek közül a legjobban. Ez a kitűnő áttekintés azonban – miként a címe is mutatja – nem a teljesség igényével készült. Valamivel messzebbre ment ebben az irányban egy régebbi, több szerző által írt kötet, amely megmutatja, mi az, amit minőség és mennyiség dolgában remélhetünk: Roderick M. Chisholm et alii: Philosophy: Princeton Studies of Humanistic Scholarship in America, Englewood Cliff, 1964. Ez a könyv azonban nemcsak a szak fragmentálódásáról tanúskodik, hanem az előszótól kezdve azt a kishitű gondolatot is közli, hogy az akármennyire átfogó tanulságok – ha leszűrhetők is a jelenlegi helyzet tényleges sokféleségének történeti vizsgálatából – eleve olyanok, hogy lényegében csak a szemlélő nézőpontján alapulnak.

6 “A filozófiának nincs szüksége sem védelemre, sem figyelemre, sem a tömeg rokonszenvére. A filozófia szorgosan ápolja tökéletes haszontalanságának látszatát.” In: Ortega y Gasset: Der Aufstand der Massen, in: Uö.: Gesemmelte Werke, 3. Köt., Stuttgart, 1978, 68.

7 Az amerikai szellemtudományi helyzetről készített kiváló áttekintés kiadóbizottságának elnöke ezt írta a filozófiával foglalkozó kötet előszavában: “Az ezeken a lapokon szereplő nevek között nem sokan vannak, akik nagy formátumú szellemi vezéregyéniségként lennének felismerhetők, sokan pedig ismeretlenek még a magam fajta öreg róka számára is, akinek pedig van némi ismerete az amerikai szellemtudományokról.” (Richard Schlatter in: R. Chisholm et alII: Philosophy, i.m.)