Szántó Borisz

 

A fejlesztési stratégia elvi kérdéseiről

 

"When you look on history, the future was
always in the minority, and the past was
always in the majority, because people
prefer to remember rather than think"

Shimon Peres, 1998

 

Az információs társadalom stratégiájának, mint megoldandó problémának a felmerülése is már jelzi az igényt, tükrözi a törekvést és annak szükségességét, hogy előrelássuk vagy megsejtsük a jövőt, és ennek révén megfogalmazzuk a tennivalóinkat is. Bár meggyőződésem, hogy a helyes megoldáshoz és döntéshez többségi véleményalkotással nehéz, sőt, lehetetlen eljutni, a széleskörű érdeklődést a jövő alakulása és alakíthatósága, valamint a probléma körvonalazhatósága és megoldhatósága iránt mindenképpen bíztatónak ítélem meg: a hatékony stratégia megfogalmazásának és érvényesítésének ugyanis csak használhat a konszenzussal alátámasztott akarat.

A magyar politika abban a szerencsés helyzetben van ma, hogy esetleges szándékaihoz több máshol kidolgozott és bevált modell között is válogathat. A megfelelő koncepciók fellelése, gondos értékelése és a legalkalmasabb elgondolás adaptálása tűnik talán a legcélravezetőbbnek az információs társadalom hazai stratégiája megfogalmazásához és érvényesítéséhez. Ehhez az OECD, az EU, az ENSZ és számos más nemzetközi szervezet, de a nálunk fejlettebb országok nemzeti tanulmányai is - minden bizonnyal - jól hasznosíthatók.

Amennyiben viszont nem annyira a nemzetközi tapasztalatra alapozva, mint inkább tradicionális úton, vagyis egyszerű tételezéssel válaszolunk az információs stratégia kérdésének felvetésére, úgy a vízió, a félelmek, a kutatás és fejlesztés, az ipar, a foglalkoztatás, a régiók forrásigényei felvázolásának szokványos útját járjuk. Kevésbé tradicionális útnak tűnik a valós globális folyamatok behatárolása és a különféle lehetséges forgatókönyvek körvonalazása, valamint annak elemzése, hogy lehet-e, érdemes-e és milyen siker/befektetés aránnyal orientálni vagy gyorsítani azt a folyamatot, amelyet az “információs társadalom kialakulásának” neveznek, és amely beavatkozásunk nélkül külső hatásra is javában zajlik hazánkban és a világ legtöbb fejlődő országában. Célszerű ezért, hogy a hazai információs stratégia már koncepciójában tükrözze a fejlődés globális lényegét, prioritásai és csomópontjai EU-konformak legyenek, ütemezése szinkronban legyen az ebben élenjáró országokéval.

Akár adaptációs, akár tradicionális, akár elemző utat választunk azonban, a döntést megelőzően elengedhetetlenül fontos az elvi kérdések tisztázása.

 

 

Mit nevezhetünk fejlődésnek?

 

Ha minden változik, lehet-e beszélni a fejlődésről, s mi az, ami fejlődik? Úgy tűnik, a “mi?” feszegetésével nem jutunk előbbre. Próbáljuk meg megközelíteni a fejlődés problémáját a “hogyan?” vizsgálatával.

Az uralkodó értékrend deklaráltan ma is a gazdasági növekedést teszi meg fejlődésnek, a fogyasztáshoz, az önfenntartáshoz, a fenntartható növekedési ütemhez kötve értékítéletünket. A második évezred végére azonban másfajta fejlődés is értékké lépett elő, és ez talán az egyetlen változás, mely korunk emberét valóban megkülönbözteti az elődeitől: az önfejlesztés értéke ma még ugyan kiszorul a kultúra szögleteibe, bizonyos fokig kihátrál a képzésbe, és főleg a szellemi tevékenységben érvényesül, de már uralkodó algoritmusa az innováció stratégiai alkalmazásának, ahol a versenyszerűség biztosítása végett viszont az innováció, mint módszer, elérte az iparszerű alkalmazás szintjét.

Minden fejlődési folyamat - maradjunk azonban a társadalmi-technikai fejlődésnél - elvben két jellegzetes algoritmusból tevődik össze: a dinamikus önfenntartás (változás) és az innovatív tökéletesedés (változás változása) algoritmusaiból. A fejlődés fogalma ezzel a megkülönböztetéssel valamilyen program szerint lefutó folyamatot fejez ki, de ugyanakkor tükrözi a folyamat önjavító, önvezérlő jellegét is. Önvezérlő folyamatnak (s nem pusztán létezőnek) kell felfogni tehát mind önmagunkat, mind társadalmunkat. Társadalmi-technikai fejlődésnek semmi esetre sem a véletlen kiválasztódás szerint, az egyszerűtől a bonyolult vagy összetett felé történő elváltozást, és még csak nem is a lét fenntartását tekinthetjük, hanem az adaptív változást és az innovatív tökéletesedést, az innovatív intelligencia önfejlesztését. A társadalmi fejlődés ilyenformán kognitív evolúcióként írható le (Szántó, 1995, p.12). A kognitív evolúció tömegesen aligha érvényesülhet tömegoktatás és a szellemi funkcionáláshoz kapcsolódó jóléti igények tömeges kielégítése nélkül.

Konvencionális fejlődésnek tehát azt a sávot vagy szintkülönbséget hívhatjuk, mely

  1. a programozott adaptációval elérhető szellemi tájékozottság, a hosszú távú céltételezés és ideál-követés kognitív szintjének elérését, valamint
  2. a fogyasztási funkcióhoz kapcsolódó programozott gazdasági tevékenység (szükséglet-kielégítés) hatékonyságának emelkedését

hivatott jelezni. A konvencionális társadalmi-technikai fejlődés tehát meghatározott sávon belüli változás, mely magába foglalja a más által elért tulajdonságok átvételét, elsajátítását, s ez által az eredmény minőségének emelését. (Megjegyzem: minőségnek a tulajdonságok összességének hatását tekintem). Az ilyen adaptív vagy konvencionális fejlődés korrekciókkal és megfelelő társadalmi-gazdasági mechanizmusok kiépítésével tervezhetővé tehető, vagyis linearizálható. Az adaptív fejlődés mérhető. A különféle out-put paramétereken kívül (GDP, termelékenység, áruskála, áruforgalom, árhiperbola, szellemi hányad, licenc- és know-how import, technológiai fejlettség szintje, stb.), a fejlesztő-képesség és az adaptáció időszükséglete (learning lag) a fejlődés mutatói.

Az innováció, a változás változása ezzel szemben olyan fejlődés, mely természetében nem-lineáris, tervezhetetlen, következményeiben előrejelezhetetlen, és az előző “mérsékelt” fejlődéshez szokott konvencionális társadalom szempontjából csaknem mindig rendzavaró, drága, kockázatos, konfliktusokkal terhes és destabilizáló (Szántó, 1985). Mindezzel szemben az innováció eddig nem ismert új tulajdonságot kínál fel, mely éppen szokatlansága miatt is a megállapodott értékrendtől eltérő és ezért kezdetben idegen értéket képvisel. Amennyiben a társadalom speciális társadalmi-gazdasági mechanizmusokkal az új értéket (új tulajdonságot) megvédi, intézményesítetten kedvező indulási feltételeket és infrastruktúrát teremt számára, fontosnak tartja és megéljenzi az innovációt, ahelyett hogy semmibe venné vagy esetleg üldözné, akkor fejlődési motor válhat belőle. Az innováció mindenképpen elvonja a forrásokat a szükségletek kielégítésére alakult konvencionális gazdaságtól, sőt, változtatási ötleteivel destabilizálja is azt. Viszont versenyképességet és termelékenységet emel, és - ami ennél is fontosabb - növeli a probléma-megoldó képességet. Ehhez viszont nem akármilyen anyagi áldozatokat kell hozni (60 ötletből egynek lesz igazán piaci sikere), de az újdonságnak el is kell terjednie a társadalomban, vagyis keresztül kell mennie a társadalmi értékrend átalakításának irracionális és igen nehéz szakaszán.

Az innovatív fejlődés tehát mindenképpen nehezebb módja a társadalom fejlődésének. A változás változásának algoritmusát, a modulációs korrekciót (Szántó, 1990, p.175) - a változás adaptációs programozott algoritmusával szemben - alakító, alkotó, programozó, beavatkozás-jellegű tevékenységnek tekinthetjük, mely új tulajdonsághoz kognitív tökéletesedést követel meg, a probléma-tételező és probléma-megoldó képességet emeli magasabb szintre. Az innovatív intelligencia - és csakis az innovatív intelligencia - képes ezáltal önmaga fejlesztésére. Az innováció az önvezérlő folyamat öntökéletesítése, a beavatkozás lehetősége önmagunk fejlődésébe. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy az innováció értéke a mai világ és benne az ember számára egyedülállóan kimagasló.

A “fejlődés” fogalma tehát a “hogyan?” kérdésre válaszol. A “mi?”, vagyis a struktúra viszont éppen a fejlődés révén alakul ki és változik. Az ember - a látható struktúra-változásból ítélve - hajlamos ezt a lineáris strukturális változást tekinteni fejlődésnek, vagyis mennyiségekben, s nem minőségben gondolkodik általában. Bármely változási folyamatot azzal tesszük többnyire mérhetővé, hogy összehasonlítjuk a folyamat elején és végén észlelt struktúrákat. A struktúra-különbség képviseli számunkra az elváltozást. A folyamat program- és erő-oldala viszont, úgy tűnik, éppen ezért általában rejtve marad előttünk.

Amennyiben a fejlődést struktúra-alakító folyamatnak tekintjük (mert az!), akkor ebből le kell vonnunk a megfelelő elvi következtetéseket:

Összefoglalva: fejlődésnek a koncentráció tengelye mentén való olyan “elmozdulást” nevezünk, mely tulajdonság-gyarapítással jár. A koncentráció növekedésével járó struktúra folytonos halmozódása miatt, de a termodinamika II.-ik főtétele értelmében is, a fejlődési folyamat határértékéhez tart, vagyis csakis véges lehet.

 

 

Az ezredvég társadalmi-technikai fejlődésének trendjei**

 

A fejlődés fogalmának és alapvető törvényszerűségeinek birtokában, vegyük szemügyre a napjainkban lejátszódó társadalmi-technikai fejlődés trendjeit.

A technika, mint tárgyi megnyilvánulása a fejlődésnek, nem fejlődik. A tárgyak csupán változnak. Ami valójában fejlődik, az az ember fejlesztő képessége, az innovatív probléma-meghatározás és probléma-megoldás, meg a fejlesztő képességét fejlesztő önfejlesztése. Ez utóbbi azt érzékelteti, hogy önfejlesztésünk felerősödésével a technikai eszközökben és a társadalom hozzá szorosan kapcsolódó vetületeiben exponenciális trendek bontakozhatnak ki.

A történelem során az innovációra, újításra vagy új műszaki ötletre, úgy néztek, mint becsvágy, őrült másság és nyerészkedés kifejeződésére, s idegenkedtek is tőle. A XIX. századtól kezdve az innovációt egyre kevésbé lehetett elszigetelni vagy korlátozni, majd a későbbiekben fokozatosan mindinkább megkívánt és keresett tevékenységgé nőtte ki magát, míg a XX. század utolsó harmadában az iparilag fejlett országokban az innováció úgyszólván iparrá változott. Az innováció által teremtett új érték - mint már szó volt erről - törvényszerűen megzavarja a mindenkori társadalmi értékrendet, a másság előállításával jelentős ellentéteket is ébreszt. Lassanként azonban megtanultuk kezelni ezeket a termelésben és a hétköznapi életben gerjesztett konfliktusokat, áthidalni az innováció keltette ellentmondásokat, mérnöki előrelátással stratégiailag tervezni és hasznosítani a versenyképességhez nélkülözhetetlen (de egyébként előre jelezhetetlen) innovációt, és konstruálni az érvényesülését elősegítő társadalmi-gazdasági mechanizmusokat. Az innováció a XX.-ik század végére drasztikusan átalakította a világ politikai térképét, de az élenjáró vállalatok belső értékrendjét és szerkezetét is: saját fejlődése stratégiai tervezésére és permanens innovációra képes, széles beszállítói hierarchiára támaszkodó, gyors információ-akvizíciót végző rugalmas, magas egyéni autonómiával jellemzett szuverén teamek hálózatává változtatta azokat.

Hozzá kell tennem, hogy az innovációt a haditechnika erőltetett fejlődése emelte napjainkra a társadalmi-technikai fejlődést meghatározó algoritmusok magasságába. Már a század világháborúi is kiélezték a műszaki fejlesztési versenyt, és ezzel felgyorsították az innovációt. A döntő lökést azonban a század második felében kirobbant “technológiai háború”, a nagyhatalmak közötti fejlesztési rivalizálás adta a folyamatnak, mely - polarizálva a világot - rákényszerítette a versenynek ezt a módját más országokra is, az abszurdumig fokozva az innovatív fejlődés ütemét. Éppen a technológiai háború bizonyította be, hogy a műszaki fejlesztést - mely egyébként is mentes a tradícióktól és a fejlődést fékező konvencióktól - el lehet szigetelni a társadalom többi részétől, gondosan védett szegmensekbe zárni, és ott sikerre vinni. A katonai fejlesztés kényszeríttette ki azt, hogy az innováció - stratégiai tervezéssel szigetszerűen szervezve - a megkövesedett értékrend közepette is saját törvényei, azaz belső értékrendje szerint bontakozhasson ki. Az általános emberi kultúra törvényszerűen nivelláló, konzervatív hatását az innováció iparszerű megszervezésével és stratégiai irányításával sikerült semlegesíteni. S ezzel a stratégiai tervezés és irányitás tartalma és jelentősége is megváltozott.

Az innováció, a technikai és technológiai másságot célirányosan szaporító szervezett alkotói tevékenység - bár több élenjáró országban a rombolás technológiájához van kötve és ez kétségen kívül tragikus következményekkel terhes - átalakította és várhatóan még nagyobb mértékben alakítja át az emberi társadalmat. Az innováció az egyéni önmegvalósítást, az önfejlesztést helyezi középpontba, ahhoz építi ki a társadalmi feltételrendszert és rendeli hozzá az újabb és újabb társadalmi-gazdasági mechanizmusokat, tartalmilag formálja át a képzést, megváltoztatja az anyagi források újraelosztásának koncepcióját és gyakorlatát. Az innováció - képlékennyé téve a társadalmi értékrendet - új viszonyt teremt a többség által döntőnek tekintett általános értékrend és az egyéni önfejlesztés saját belső értékrendje között.

A társadalmi-technikai fejlődés ma megfigyelhető alaptrendjei arra figyelmeztetnek, hogy a stabilnak hitt és javarészt még XIX. századi értékkategóriákkal - például, a hatalommal és a birtoklással, mint legfőbb értékekkel, valamint ezek fogalmi derivátumaival: kapitalizmus, szocializmus, kommunizmus, stb. - a fejlődési folyamat lényege meg sem ragadható. Az ember ezredvégi arculata a mindenkori rendíthetetlen értékrendjéből kiindulva meg sem érthető, nem írható le, s következésképpen nem is alakítható. A folyamat törvényszerűségeinek és trendjének megragadásához pragmatikus elméleti gondolkodásra van szükség. Emocionális megítélésekkel már nem jutunk előre.

Az ezredvég társadalmi-technikai alaptrendjeinek tömör rendje:

 

 

A "fenntartható fejlődés" és az innováció

 

A fejlődés exponenciális részfolyamatai, a gyorsuló innováció és ennek következtében az új értékek által labilissá tett társadalmi értékrend sokakban, mondhatnám az emberek többségében bizonytalanságot és félelmet keltenek. A jövő ijesztőnek tűnik. Ráadásul ki sem maradhatunk a hihetetlen ütemű globális fejlődésből. Szeretnénk is fejlődni (bármit is értünk ez alatt), de az ezzel járó gondok vészjóslóak. A piacgazdaság szereplői az ipari forradalom jelszavával (itt jegyzem meg, hogy a “forradalom” fogalmának semmi köze sincs a “fejlődés” fogalmához) rablógazdálkodási stratégiának nevezett újraelosztási harcban állnak, s ehhez a hatalom eszközeit is szívesen igénybe veszik (OMFB, 1999 április-május, p.17). Felismertük ugyan, hogy a gazdasági növekedés, a környezetminőség és a szociális fejlődés csupán technológiai fejlesztéssel biztosíthatók, de “az ember mentalitása” nem akar ennek megfelelően elég gyorsan változni. A piac törvényeihez tartozó, rövidtávú célokat követő politika pedig a fenntarthatóságot hangoztatja, s ezzel kibékíthetetlen ellentmondásba kerül a szelekció és előrelátó tervezés eszközeivel operáló technológia-politika koncepciójával, vagyis a pragmatikus fejlesztési stratégiával. A technológia-politika demagóg és üres szólammá változik a napi gondokból ki sem látszó politika szócsövei által. A “stratégia” is prostituálódik, olyan összefüggésekben használják ezt a katonai szférából kölcsönzött fogalmat leginkább, amelyekben a fejlődést pénzben és hatalomban gondolják, és olyan forráselosztást értenek alatta, melynek nem a fejlődés törvényeihez, hanem az érdekek érvényesítéséhez van csupán köze.

A technológiapolitika - a techné sajátos eszme- és értékrendszere - ezzel szemben nem az emancipatórikus értékrendből, hanem a dinamikus értékstruktúra és a fejlődés törvényszerűségeinek ismeretéből indul ki. Technológiapolitika röviden a műszaki előny megteremtésének és gazdasági kihasználásának elősegítését, az innováció felkarolását jelenti. Az innovatív intelligenciát nem a mindenkori állandóságot hirdető általános értékrend, hanem az ember saját belső irányultsága készteti értékalkotásra, és ez a funkcionálás makroszintjén is megköveteli az értelmi “receptorok” megfelelő beszabályozását, hogy ott is értsék a kor üzenetét.

Ilyen drasztikus paradigma-váltást, mint amilyennek szükségessége követelményként máris kirajzolódik előttünk, az ember talán még nem is élt át. Történelme során saját felkészületlensége (fejletlensége) miatt az ennél enyhébb váltások is súlyos válságokkal voltak terhesek, ezek azonban javarészt átstrukturálódási vagy (főleg emocionális és mentális) aberrációs okokból, vagyis funkcionális zavarokból és ellentmondásokból (pl. a mindig limitált források elosztásából) származtak. A közelgő drasztikus paradigma-váltást nem a szokásos funkcionális kockázati tényezők, hanem a fejlődésünk antagonisztikus ellentmondásai valószínűsítik (Szántó, 1998):

A gazdaság, mint fejlődési algoritmus, állandósítja és kiszámíthatóvá, fenntarthatóvá teszi az adaptációs fejlődést. A világ politikai intézményei ma javarészt a gazdaságot szolgálják, s ha látnak is maguk előtt válságokkal terhelt problémákat, azok javarészt gazdasági problémák. A fejlesztési stratégiájuk is többnyire ezek megoldását célozza. A fejlődés innovatív módja azonban szintén része már a világunknak. Az innovációs képesség szüntelen emelése és a vállalaton belüli folyamatos tanulás (Lafontaine, 1998, p.238), vagyis az offenzív innovációs stratégia máris olyan követelmény, melynek teljesítése nélkül egy komolyabb vállalat nem állja meg a helyét a globális versenyben. A vállalatot ekkor stratégiai ideálok vezérlik, azokhoz alakítja ki a cselekvés forgatókönyveit. Stratégiája tehát szelekciót jelent, az optimális forgatókönyv követését. Az offenzív fejlesztési stratégia ilyenformán nem a vállalat fenntartható működtetését, hanem a kockázatokat vállaló technológiai előretörést célozza meg. A technológiai elsőbbséget célzó innovációs stratégiánál kevésbé ambiciózus stratégia ma már nem elég a vállalati versenyképesség fenntartásához sem. Ez arra utal, hogy az ember új tulajdonságra tett szert, és ennek a tulajdonságnak felmérhetetlenül nagy a társadalomalakító hatása. A globális információs társadalomnak nevezett világkultúra olyan eredménye ennek a fejlődésnek, mely egyre inkább kooperatív világot teremt a nem is oly régen ellenségesen rivalizáló világrészekből. A kitűnőség és az értékes különbség e magasabb világkultúra újonnan kinyilvánított értékei.

 

 

Az "információs társadalom"-tól a gnosztikus társadalomig

 

Az "információs társadalom" csupán egy jelszó, a computerizált adatfeldolgozás széleskörű elterjedésének erősen költői jelzője. Amennyiben ezt fogalomnak, vagyis fenomenológiai jelzőnek fogjuk fel, úgy viszont azt állítjuk, hogy az információs társadalom különbözik a (csak) társadalomtól, vagyis azt, hogy működésüket gyökeresen eltérő törvényszerűségek jellemzik. S amennyiben ezt nem állapíthatjuk meg egy társadalomról, akkor legfeljebb információs korról beszélhetünk, ha egyáltalán ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy az adatfeldolgozás módja szerint különböztessük meg a korokat. Bár megjegyzem, hogy az adatfeldolgozás módja kétségtelenül fontos mutatója egy kornak, de koránt sem az egyetlen és - talán - nem is a legfontosabb.

A "tudás-alapú gazdaság" szintén csupán egy jelszó, a magas fokú képzettséget, a szaktudást és rátermettséget fejezi ki, következésképpen az innovációt nem nélkülöző termelés és értékesítés szinonimája. Ez a trivialitás viszont csak akkor helyénvaló, ha ez ideig a termelést és az értékesítést nem ezekhez a fogalmakhoz, hanem például az egyszerű munkához, vagyis a primitív rutin-tevékenységhez kötöttük. Sajnos, mind a konvencionális, mind a “mainstream” közgazdaságtan éppen ezt tette, ezt vallotta és vallja magáénak már csak azért is, mert extrapolációval előre jelezni és tervezni csupán a rutin tevékenységet lehet. Elfogadom tehát a "tudás-alapú társadalom" jelszavát, mint orientáló fogalmat, de azzal a kikötéssel, hogy a megtermelt javak vagy a források újraelosztásánál és a társadalom jogi és gazdasági szabályzóinak kialakításánál tegyünk világos különbséget a rutin-tevékenység és az innovatív tevékenység között, a szükségleteket kielégítő gazdaság (economy of proximity) és a jövőt megalapozó gazdaság (economy of innovative globality) között. Megjegyzem ugyanakkor, hogy az utóbbira az u.n. piac-elmélet, vagyis az önszabályozás elve nem áll. Áll viszont az, hogy az innováció az egyéni képességek fejlesztésének tudománya, mely számára lehet kedvező légkört és feltételeket teremteni, de ellehetetleníteni is lehet. Az innovatív lehetőségek érvényesülése és fejlődése tehát vezetői, így kormányzati hozzáállás függvénye is.

Megjegyzem, a tudás nem termelhető, legfeljebb megismerhető. A kutatás és a tudományos tevékenység nem input-ja, nem feltétele a gazdaságnak, de annak igen, hogy a társadalom minél több tagja eljusson az emberi intellektus logikai, majd feltételezhetően az azt meghaladó gnosztikus (gnózishoz, s nem a misztikus vallásfilozófiához kötött) tudat szintjére. Amennyiben ez fontos a társadalomnak, s vezetői nem pusztán a gazdasági növekedést tekintik fejlődésnek, akkor ezért áldozni kell, anélkül hogy befektetésük után hasznot követelnének.

Ez ideig többnyire információ volt az, amit társadalmi-technikai funkcionálásunk során feldolgoztunk és gerjesztettünk. A magam részéről “információs társadalom” jelzővel inkább az elmúlt kétszáz évet illetném. A gnosztikus társadalom először néhány majd egyre több tagja ettől elvben is eltérő intellektuális tevékenységre tér várhatóan át: magasabb fejlettségi szintjén az intellektus képessé válik közvetlenül kapcsolódni a megismerhető és megismerendő tudáshoz, megpróbál eltérni a meglévő adatok és vélemények variálásának ma még széles körben követett, sőt megkövetelt gyakorlatától, és a probléma önálló látására és megoldására koncentrál. Ehhez teremtik meg a használható információ megszerzésének intézményesített, rutin módozatait. Amit eddig tudásnak hívtunk, az adatok és vélemények tárháza - hála a computerizációnak - gombnyomásra bárki számára hozzáférhetővé válik, könnyen elsajátítható információvá és ahhoz kapcsolódó rutin-tevékenységgé alacsonyodik le. Az igazi tudás az, amelyhez képességünk fejlesztésével férhetünk csak hozzá.

A gnosztikus (és nem csupán információs) társadalom az információ szabad áramlásához kétségtelenül széleskörűen computerizált kell, hogy legyen, de ez talán a legkönnyebben tervezhető és kivitelezhető feltétele. A tömeges computerizáció lehetővé teszi, hogy képességünk fejlesztéséhez, az általunk önállóan támasztott probléma megoldásához szükséges és általában 99%-ban valahol máshol fellelhető információt könnyen, olcsón és gyorsan beszerezzük. Még könnyebb, olcsóbb és gyorsabb lesz ez a folyamat, ha az információ sokcsatornás érzékelése, gyűjtése, válogatása, értékelése, önálló vagy kooperatív gerjesztése, stb. intézményesített keretek között gördülékenyen és hozzáértő módon történik. Ennek megteremtéséhez nem stratégiára, hanem elhatározásra, képzésre, pénzre és gondosan kiválasztott modellre van szükség, hiszen - mint említettem - már több jól működő modell között is válogathatunk.

A gnosztikus társadalom szempontjából fontos és talán a legnehezebb feladat az oktatás megfelelő átformálása. Nehéz ez a feladat azért, mert nem az információt ismertető tanárokra (minden ismereti információ elvben máris szabadon és könnyen elérhető), hanem részben az információ célirányos fellelése, gyűjtése, válogatása és értékelése hogyan-ára, de főképpen önálló probléma-tételezésre és probléma-megoldásra nevelőkre lesz szükség. Az ilyen rátermett (és nem kontraszelekcióval tanári pályára kényszeríttet, alulfizetett) nevelőket viszont most kell kinevelni, hogy öt év múlva legalább néhányukra már számítani lehessen.

A gnosztikus társadalmat nem lehet felépíteni vagy kinyilvánítani, fel kell nőni hozzá. Az egyének tömeges szabad fejlődéséhez viszont jóléti társadalmi feltételek szükségesek. Az ezt netalán meghaladó ambícióval megáldott kormányzatnak - a közoktatás, infrastruktúra teremtés és intézményesítés nehéz feladatain kívül - azt lehet tanácsolni, hogy ne az elmaradókra (azok mindig is lesznek), hanem az élenjárókra orientálódjon. Igazodjon az élcsapathoz, mind a hazai, mind a külföldi modellek kiválasztásánál. A fejlődő egyéneket úgyis megvezeti a múltjuk, a kulturális és más infrastruktúrájuk, a képességük. Ha valamelyikük képességei tudatos fejlesztésére adja a fejét, aligha fog ezektől elszakadni. Jövőjének önálló (és nem felülről diktált) tervezéséhez kell természetesen fantázia is, de fejlesztési stratégiának akkor hívhatjuk az elképzeléseit, ha egy általa vonzónak érzett ideál elérése érdekében alternatív megvalósítási ösvényeket vázol fel a maga számára és kitartóan, de rugalmasan tör a cél felé.

 

 

Záró gondolat

 

Nem vagyok egyedül azzal a meggyőződésemmel, hogy a világ folytonos változása és az ember szellemi fejlődése közötti korrelációnak racionális magyarázata van. A világ jelenségének és az embernek abban elfoglalt helyének "racionális" vagy "gnosztikus" felfogásának röppályáját olyan filozófusok vésték a történelmünkbe, mint Herakleitos, Platon, Spinoza, Leibniz, Wolff, Kant, Fichte, Schelling, Hegel, Bohm, Bergson, Whitehead, Aurobindo, Husserl, Vernadski és mások. A filozófusok többsége számára azonban - s különösen azoknak, akik az ontológiában keresik a világmagyarázatot, a léthez és annak fenntartásához kötik tevékenységünk értelmét is -, ez az arisztotelészi-descartesi- sőt, tamási gondolatvezetéstől világosan elkülönülő gondolati röppálya tudománytalannak tűnik, idealistának (ideához, s nem az ideálhoz kapcsolódónak) vélik, s a civilizáció szempontjából haszontalannak tartják. Holnap, azonban, anélkül, hogy feladnánk az empirikus megismerést, be fogjuk - szerintem - látni, hogy a világ a maga teljességében nemcsak felfogható, de sorsa ember által talán befolyásolható is. Ehhez azonban az önvezérlés tökéletesítésével a gnosztikus tudat szintjét kell elérnünk, mielőtt a halmozódó hibaszázalék eléri a kritikus pontot. A tét - ugyanis - a pusztán fennmaradásnál jóval nagyobb. Versenyt futunk önmagunkkal, az innovatív intelligencia fut versenyt a halmozódó hibaszázalékkal.

Olyan paradigma-váltás előtt állunk, mely gyökeres világkép-váltással kell, hogy járjon. E paradigma-váltás előfutára kell, hogy legyen az az interaktív stratégia, mely célfüggvényszerű beavatkozást jelent önmagunk jövőjébe, s melyhez a hogyan-t is, a visszacsatolást és a korrekciót is megfogalmazzuk, egyszóval több forgatókönyvet vagy programot is előkészítünk. Kormányzati vagy akár vezetői szinten ezt a konkrét stratégiát elő lehet segíteni, de el is lehet hervasztani. Valaminek az elhervasztása persze könnyebben és biztosabban megy, mint a mindig bizonytalan siker elősegítése. Amennyiben viszont egy ambiciózus kormányzat tényleg segíteni akarja ezt a folyamatot - ami roppant hálátlan feladat -, felvázolhat ehhez a) ideális b), optimális, c) megfelelő és d) "vészhelyzetre" szánt program-variációkat. Fejlesztési stratégiája ugyan - véleményem szerint - csak az individuumoknak lehet (ide számítva a vállalatokat és más hierarchikusan irányított szervezeteket is), de ezt támogató programja és a programhoz kapcsolódó speciális társadalmi-gazdasági mechanizmusok változatai lehetnek a kormányzatnak is.

 

 

Hivatkozások:

 

Anohin, P.K. (1980): Uzlovye voprosy teorii funkcionalnoj sistemy. Moszkva: Nauka.

Freeman, C., Hagedoorn, J. & Jahoda, M. (June 1992): Globalization of Technology. Global Perspective 2010 - Tasks for Science and Technology. paper for FAST programme, SPRU-MERIT, University of Sussex.

Gonzáles, F., Gutteres, A., Lafontaine, O., Peres, Sh., Schröder, G. (1998): Shaping Globalisation. International Conference 17th and 18th June 1998 Willy-Brandt-Haus Berlin. Friedrich-Ebert-Schtiftung, Bonn.

Lafontaine, Oskar & Müller, Christa (1998): Keine Angst vor der Globalisierung. Wohlstand und Arbeit für alle. Verlag J.H. Dietz Nachfolger, Bonn.

OMFB, Hinsenkampné Fehér Mária (1999 április-május): “A fenntartható fejlődés jövője”. az Osztrák Rádió konferenciája. Nemzetközi Hírlevél, Budapest.

Petrella, R. & de la Saussay, Ph. (1993): Living Together. Science and Technology for the Eight Billion People of the Planet by 2020. Commission of the European Communities, Directorate General XII, paper for FAST programme.

Szántó, Borisz (1985): Innováció, a gazdaság fejlesztésének eszköze. Budapest: Műszaki könyvkiadó.

Szántó, Borisz (1990): A teremtő technológia. A társadalmi-technikai evolúció elmélete. Budapest: Közgazdasági és jogi könyvkiadó.

Szántó, Borisz (1995): Tudományos munkásság áttekintő összefoglalása. Habilitációs tézisek. A Budapesti Műszaki Egyetem habilitációs tézisfüzetei, Gépészmérnöki Kar Habilitációs Bizottsága, Budapest.

Szántó, Borisz (1998): Socio-Technical Functioning and Anthropogenic Crises. (Systems Research and Behavioral Science), v.15, pp. 297-313, UK: John Willey & Sons, Ltd.

 

Megjegyzések:

*Megjegyzés: A fiziológusok általában egy meghatározott szerv specifikus mozgását vagy feladatát nevezik funkciónak: az izomrost összehúzódik, a nyálmirigy nyáladzik. Anohin szakított ezzel a nézettel: funkció – szerinte - az, amit mások tevékenységnek neveznek, a lélegzés, a táplálkozás, stb. Abban különbözik Anohin felfogása, hogy nem a szervek funkcióit tanulmányozza, hanem a funkció választott eszközének tekinti a szervet. Anohin a funkciónak, pontosabban a funkcionális rendszernek tulajdonítja azt a biológiai szervező erőt, amely túlnyúl az egyes szerveken, és az elérendő valóság megelőző, előrevetített képe szerint mobilizálja azokat, sőt behelyettesíti a használhatatlanokat. Ezt az “absztrakt”, de reálisan létrejövő és feladata végeztével elemeire széthulló funkcionális rendszert tekinti Anohin elsődleges fontosságúnak az élőszervezet működése szempontjából (Anohin, 1980).

**Részlet a szerző “Értékpatológia. Az ember ezredvégi arculata” címmel a Friedrich Ebert Stiftung konferenciáján 1999 április 30-án elhangzott előadásából.