Ugrin Emese

 

A hiperburzsoázia

 

Az a válság, amely ma alapjaiban rázza meg a világot, különösen Európát, a nemzetállam, egyszersmind a polgári társadalom válsága is. Ez mind gazdasági, mind politikai, mind pedig kulturális téren jól érzékelhető.

A polgári társadalom erős és igen széles középosztályt feltételez. Ezzel szemben a transznacionalizmus korában éppen a középosztály a gazdasági, politikai és kultúrális szinten történő gyengülését figyelhetjük meg.

Braudel az "Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus" c. munkájában a kapitalista gazdaság három szintjét különíti el. A legfelső szintet a központi intézmények - nemzetközi bankok, multinacionális vállalatok, központi adminisztráció - alkotják. A középső szinten helyezkedik el a piacgazdaság: az ipari termelés, a mezőgazdaság és a kereskedelem. A legalsó szintet az anyagi élet alkotja a maga teljességében. Itt zajlanak az emberek állandó és meghatározhatatlan cselekményei: az árukon és a szolgáltatásokon való osztozkodás, a csere és az adásvétel.

Braudel rámutat arra, hogy a tudományos vizsgálódások általában csak a legfelső szint - a világgazdaság, a nemzetgazdaság, az állam - válságát és annak kihatásait érintik, s csak elvétve foglalkoznak a középső vagy a legalsó szinten végbemenő változásokkal. A globalizáció és a kereskedelem növekvő liberalizációja következtében kialakult új helyzetre a központi adminisztráció, nevezetesen az állam, felülről történő szabályozási gyakorlata a két alsó szinten zajló folyamatok irányítására - a keynesi politikai gyakorlatnak megfelelően - ma már nem alkalmas. Különösen igaz ez a legalsó szintre, ahol a munkát, a fogyasztást és a boldogságról alkotott elképzeléseket illetően alapvető változások mentek végbe. A változó értékrendnek megfelelően átalakulóban van az emberek egyéni érdekrendszere is. "Mindannyiunknak megváltozik a magatartása, és ezért a legfelső szinten zajló válságot a legalsó szinten végbemenő változások fogják mozgatni, mert a felső szint léte attól a képességtől függ, hogy mennyire tudja ellenőrizni és manipulálni az alatta elhelyezkedő szinteket" - állapítja meg Hawken. Mindkét szerző egyetért abban, hogy gazdasági életünk alsó szintjén öntörvényű átrendeződés megy végbe.

A globalizáció felgyorsulása és az azzal együtt járó új típusú problémák a felső szinten elhelyezkedő nemzetközi intézményeket és a központi adminisztráció szereplőit arra ösztönzik, hogy hosszú távú stratégiákat dolgozzanak ki és ezen koncepciók mentén hatékony intézkedésekkel kíséreljék meg úgy a hagyományos rendben jelentkező válságokat, mint a mindennapi élet területén kialakult egyre ellenőrizhetetlenebb folyamatokat kezelni. Ezek megvalósítását különösen megnehezíti az a tény, hogy a változások üteme rendkívül felgyorsult, az intézkedéseket legalizáló törvények már életbelépésük pillanatában túlhaladottakká válnak vagy jobb esetben korrekcióra szorulnak. Az alsó szint a válságkezeléssel együtt járó megszorító intézkedésekkel és a rövidtávon elhibázott, vagy annak vélt gazdasági lépésekkel szemben viszont megpróbál védekezni s élve a polgári demokrácia által adott lehetőségével gyorsabban váltja le a kormányokat mintsem azok meg tudnák valósítani programjaikat. A kormányok sűrű váltakozása ugyanakkor ellehetetleníti a stratégiai gondolkodást. A hatalom megtartása vagy megszerzése érdekében a politikai pártok kénytelenek a választók kedvét keresni vagy ha nem, a társadalom egyszerűen nem ad lehetőséget a racionálisan kialakított stratégiák megvalósítására, vagyis leváltja őket. Az a közömbösség, nem egyszer ellenszenv, amely a társadalom részéről a politika és a nemzetközi pénzintézetek irányában megmutatkozik lényegében azt fejezi ki, hogy a felső és alsó szint között a távolság egyre nő, miközben a középső szint csaknem légüres térbe került.

A transznacionális vállalatokkal a hagyományos termelés és kereskedelem mára már nem tud versenyezni. Az ipari termelést kézben tartó hagyományos burzsoázia előtt két út áll. Az egyik a termelési költségek csökkentése érdekében az olcsó munkaerő keresése. A hagyományos ipari vállalatok mintegy 80%-a hagyta el a fejlett észak országait és költözött át a harmadik világba. E folyamatnak két fontos politikai és társadalmi következménye lett: a 70-es években nagy méretű migrációs hullám érte el az iparilag fejlett országokat, majd a tradicionális termelés elvándorlásának következményeként hatalmas munkanélküliség keletkezett, amelynek megoldása az államra várt. Ugyanakkor ezzel a lépésével az ipari burzsoázia meggyengítette saját politikai és gazdasági befolyását. A magára maradt, hagyományos tartópillérétől, a nemzeti burzsoáziától megfosztott állam kiszolgáltatottsága minden téren növekszik. A legalsó szint irányába egyre nehezebben tudja érvényesíteni akaratát; a mára már világjelenséggé vált állami eladósodás valamint a munkanélküliségből fakadó társadalmi problémák megoldásához szükséges modernizáció tőkeigényessége pedig mind erőteljesebben a legfelső szinten álló nemzetközi pénzügyi intézményekhez, transznacionális vállalatokhoz kötik sorsát és olyan szoros nemzetközi együttműködésekre kényszerítik, amelyek láthatóan a transzkontinentális szerveződések irányába hatnak.

A másik utat választók a fejlesztésekhez szükséges tőkeigény okán igyekeznek vonzóvá tenni magukat a befektetők előtt s ezzel közvetlen függőségbe kerülnek a nemzetközi pénzpiactól. A nemzetközi tőke első áldozatai minden bizonnyal ők lesznek s ezzel a hagyományos piacgazdaságra épülő polgári társadalom egyik legfontosabb értéke, a magántulajdon szentsége szenved csorbát. A globális gazdaságban a tulajdonos bizonyos értelemben paternalista szemléletű felelőssége teljesen eltűnik. A multi-, vagy transznacionális vállalatok tulajdonosi köre a részvényesek gyorsan változó tömegéből kerül ki, míg vezetői magasan kvalifikált és rendkívül jól fizetett "adminisztrátorok". A tulajdonosok nem állnak közvetlen kapcsolatban a termeléssel és semmi sem ösztönzi őket a vállalkozás iránti felelősségvállalásra. A részvények adásvételének egyetlen mozgató rugója a profit. A vállalati menedzsment sem kötődik jobban a vállalkozáshoz. Ők a bérből és fizetésből élő új "adminisztrátorok", akik tudásukat értékesítik s oda vándorolnak ahol azt a legjobban hasznosíthatják. Míg az anyagi tulajdon eladható, addig a szellemi tulajdon nem választható el tulajdonosától; nem lehet megvenni, nem lehet a tulajdonos rendelkezési jogát elsajátítani, mert az akkor hasznosul a legjobban, ha a tulajdonos szabadon rendelkezik vele. A szellemi tőke tehát független, autonóm személyiségeket feltételez akiknek szabad mozgását a globális piac messzemenően biztosítja.

Mindent összevetve a hagyományos kapitalista gazdaság és a hozzá kötődő ipari burzsoázia sorsa hosszú távon, úgy tűnik, megpecsételődött. Rövid távon azonban még fontos szerepet játszik, mert a totális piac korában erős fogyasztói tömegekre van szükség s ez világszerte erős középosztályt feltételez. A hagyományos polgárság tehát miközben egyre veszít politikai, gazdasági és morális befolyásából, nélkülözhetetlenné vált - legalább is egyelőre - mint stabil fogyasztói réteg. A hagyományos középosztály kettészakadni látszik: egy kicsiny hányada szorosan kapcsolódik a Braudel által megjelölt felső gazdasági szinthez, amennyiben a nemzetközi pénzintézetekhez és vállalatokhoz kapcsolja sorsát, vagy felhalmozott szellemi tőkéje révén mint új típusú tulajdonosi kör jelenik meg. A nagyobbik rész azonban minden bizonnyal az alsó szintet alkotó fogyasztói tömegbe csúszik bele.

E kettészakadni látszó világban felmerül a kérdés: milyen lesz a jövő társadalma? Erre kísérel meg választ adni Denis DUCLOS a Le Monde diplomatique 1998 augusztusi számában. Tanulmányának címe "Hiperburzsoázia születik" már önmagában is sok mindent elárul. Akik világkapitalizmusról beszélnek többnyire az egész földgolyót uraló milliárdosokra gondolnak - állapítja meg a szerző. A globalizáció természetes kísérő jelensége egy új tipusú burzsoázia vagy uralkodó osztály kialakulása, amely természeténél fogva veszélyezteti a hagyományos nemzeti burzsoázia exisztenciáját. Miként J.-Cl. MILNER "Le salair de l'idéal (Párizs,1998) című könyvében , Duclos is úgy látja, hogy e nemzetek feletti neoburzsoázia, a közhiedelemmel ellentétben, nem azonosítható csupán a nemzetközi pénzarisztokráciával, a milliárdosok relatíve szűk csoportjával.

A hiperburzsoázia kialakulása mindenütt megkezdődött ahol formálódni látszik a "kontinentális elit". Ez alól még Oroszország és a kelet-európai térség, sőt még Kína sem kivétel, ahol jobbára a régi kommunista nomenkletúrából állt fel az új burzsoázia. Miként Amerikában, itt sem a vállalkozói, termelői tevékenységből emelkedik ki az új osztály, hanem az egyre függetlenedő világpiac lehetőségeit használja ki a gyors meggazdagodásra. Státuszát elsősorban a privát burokrácia biztosítja. A vállalati vezetés felső szintjét alkotó szűk réteg bére pl. az Egyesült Államokban átlagosan százszor magasabb mint a termelésben résztvevő szakemberek és munkások bére. Ugyanezt elmondhatjuk Európáról, s különösen a kelet-európai országokról, ahol az újonnan szerveződő burzsoázia a régi kommunista nomenklatúrából, tehát a bürokraták bérből és fizetésből élő csoportjából nőtt ki, akik a vállalkozás kockázatát félretéve inkább a globális piac szabad és ellenőrizhetetlen világában próbáltak szerencsét. Tegyük hozzá, ebben a régióban a hiperburzsoázia osztállyá szerveződése sokkal határozottabban rajzolódik ki, mint a fejlett észak országaiban. Itt ugyanis nem kell külön harcot vívni a hagyományos nemzeti burzsoáziával, hiszen annak szétverése már félévszázaddal korábban megtörtént. A kelet-európai rendszerváltások felülről történt levezénylése pedig sima utat nyitott az új osztály kialakulásához. Ennél bonyolultabbnak látszik a helyzet a fejlett polgári társadalmakban, ahol a nemzeti burzsoázia még elég erős ahhoz, hogy védje arcvonalait. J.-Cl.Milner úgy látja, hogy a kapitalizmus a globalizáció hatására előbb függetleníti magát saját hagyományos burzsoáziájától és a "túlfizetett" privát bürokráciát alkotók száma rövidesen le fog csökkenni. Az új osztályba csak a legértékesebbek maradnak bent. Ez csak akkor lehetséges, állítja Duclos, ha a kapitalizmus számára politikai és szimbolikus szempontból oly fontos burzsoázia nem alakul át globális burzsoáziává. Bár a hiper bérekből élők számának drasztikus csökkenése az utóbbi években valóban kimutatható, ez azonban a burzsoáziának csak azon részét érinti, amely szorosan kapcsolódott a nemzetállamhoz és a nemzetgazdaság alapját alkotó ipari termeléshez. Minden jel arra mutat, hogy a neoburzsoázia nem elégszik meg a már kialakult és stabilizálódott nemzeti burzsoázia árnyékában a mellérendelt szereppel, hanem annak felváltására törekszik. Ennek okait Duclos a következőkben látja:

a nemzeti burzsoázia, amelyet a tőkések politikai okokból hoztak létre erősen kötődik a paternalista szellemű ipari logikához. Ezzel szemben a totális piac korában a tőkések politikája nem az értéket termelőkhöz, hanem a gyors tőkemozgáshoz és azokhoz kötődik, akik azt a leggyorsabban mozgatják. Ebből logikusan következik, hogy az osztály ranglétrán a tőkét működtető, forgató, kihelyező új osztály erősebbé válik, mint a termelő burzsoázia;

amikor a pénzforgás (pénzkereskedelem) fontosabbá válik, mint az árutermelés, a nettó növekedés gyengül, a fellendüléseket mélyrepülések követik. A hiperburzsoázia tehát nem egy hosszú távú gazdasági folyamatra alapozza létét, nem globális centralizációra törekszik, hanem az egyre nagyobbodó "torta" új elosztását célozza meg;

ott ahol a hiperburzsoázia központi irányító szerepet kap, ott azonnal elfoglalja az előző osztály funkcióit, de már nem nemzetállami keretek között, hanem világméretekben. Lényegében nem történik semmi más, mint az hogy a neoburzsoázia korábbi gazdasági oligarchiaként betöltött szerepét politikailag legalizálja s ezzel végérvényesen a nemzeti burzsoázia helyébe lép.

A világ kontinentális fejlődésében a döntéshozatali mechanizmusok várhatóan leegyszerűsödnek, véli Duclos, és szükségtelenné válnak a drága és hatalmas bürokráciákat működtető apparátusok. A kontinentális szerveződés folyamatában jól látható, hogy a hiperburzsoázia legfőbb törekvése megelőzni és elvágni a funkcionális burzsoázia útját. A jövő Egyesült Európájának irányításában vélhetően ez utóbbinak már nem vagy alig lesz szerepe.

a globalizáció folyamatában kirajzolódni látszik egy "multikultúrális elit falu" képe, amely még szinte láthatatlan, mert beágyazódva szervezkedik a hagyományos társadalmi szövetben de egyre inkább elszakad a hagyományos középosztálytól. "Első pillantásra kevésbé fajgyűlölők, demokratikusabbak és nyitottabbak mint a régi elit, de elegendő egy pénzügyi válság ahhoz, hogy a régi középosztály ráébredjen, a szerencse kereke megfordult" - állapítja meg D.Duclos.

Tegyük hozzá, az egyetemeken szocializálódott polgári elit deklasszálódásához elegendő egy piciny lökés, amelynek már ma is szemtanúi lehetünk. A multinacionális vállalatok erősödése, a versenyképesség megőrzése, új piacok megszerzése, vagy a régiek megtartása, esetleg a tőkehiány a nemzetgazdaság részét alkotó vállalatokat fúzióra kényszeríti. A multinacionális vállalatok automatikusan megszállják a stratégiai funkciókat, s a "nemzeti" diplomások már a középszintű vezetés területéről is könnyen kiszorulhatnak. A szakmai karrier szempontjából nem csak lehetőségeik szűkülnek be, hanem társadalmi és politikai pozíciójuk is meggyengül. Ahhoz, hogy a nemzeti elit megtarthassa pozícióját egyetlen lehetősége marad: a szellemi tőke felhalmozása.

A piac globalizálódása az emberi tevékenység szinte minden területén érezteti hatását. Abban az esetben, ha a globalizáció az oktatásra is ráüti bélyegét, az azt is jelenti, hogy ezen a területen is - gondolok itt elsősorban a felsőoktatásra - ki fog alakulni egy világ modell, amely az állam befolyásának csökkenését és a piaci mechanizmusok szerepének növekedését is jelenti. Negatív esetben számolni kell azzal, hogy a felsőoktatási intézmények miként egy vállalat a világpiaci versenyben a legjobban fizető tanulókat célozzák meg nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül s ennek érdekében úgy a legkiválóbb oktatók megszerzéséért, mint a legjobb finanszírozásért ádáz harcot indítanak. A legfőbb cél itt is a lehető legnagyobb profit megszerzése lesz, miközben a nemzeti oktatás és kultúra mint feladat a háttérbe szorul. Ebben az esetben a felsőoktatási intézmények fennmaradásának és fenntartásának felelőssége többé már nem a kulturális közösség - a nemzet/állam - kezében lesz, hanem az egész intézményrendszer egy profitot termelő hatalmas vállalkozás forrásává válik. Ezen folyamat végül odavezethet, hogy a finanszírozó maga a hallgató (és annak családja) és a hitelt nyújtó bankok. A finanszírozásnak ez a módja pedig hasonlatos a befektető vállalatokéhoz.

Egy ilyen típusú fejlődés azt feltételezi, hogy az oktatási rendszert a piac fogja uralni, költségvetése nagymértékben csökkenni fog, hiszen egyre kevésbé a nemzeti közösség igényét elégíti ki, hanem a fizetőképes piaci keresletnek megfelelően fog működni. Hasonlóan a fogyasztási cikkek piacához, itt is élesen el fog válni egymástól a magas színvonalú minőségi termékek köre és azok fogyasztói rétege a tömegek számára készített közepes vagy színvonalatlan termékek csoportjától.

A 20.század demokratizálódása leglátványosabban az oktatás területén valósult meg. Az általános iskolák után a 60-as, 70-es években a középiskolákban figyelhető meg a legnagyobb nyitás. A 80-as évektől a felsőoktatásban résztvevők aránya világszerte megnövekedett, ami a szellemi tőke gazdasági, társadalmi s nem utolsó sorban politikai jelentőségének emelkedésével hozható kapcsolatba. Általánosan megállapíthatjuk, hogy a felsőoktatás rendkívül fontos szerepet játszott világszerte a polgári demokrácia megerősödésében és kiteljesedésében. Amennyiben az oktatási rendszert a globális piac fogja működtetni a nemzeti középosztály utolsó bástyája is elvész.

A hiperburzsoázia előbb a polgári kultúrát értékteleníti el s ezt nem véletlenül a nemzeti történelem és a vallás szerepének relativizálásával kezdte. Éppen ott, ahol a nemzetállam és a nemzeti burzsoázia megtalálta ideológiai alapjait. Az együvé tartozás gondolata és a keresztény etika képezi alapját azon legfontosabb értékeknek amelyek a polgári demokrácia alapintézményeiben jelennek meg: egyéni felelősség, társadalmi szolidaritás stb. Félő, hogy amennyiben a pénzmozgás módjai leegyszerűsödnek, a pénzfolyamatok a civil társadalommal szembeni kötelezettségektől megszabadulnak.

A globalizáció óhatatlanul egy kontinentális méretekben szerveződő új burzsoázia kialakulásához vezet, amelynek ambíciói, törekvései a nemzeti középosztály létét fenyegetik. A kérdés csupán az, hogy a hatalomra törő új osztály képes lesz-e megőrizni és egyetemessé tenni a polgári demokráciák legfőbb értékeit?