Molnár László

Racionalitás a kockázat társadalmában. A racionalitás lehetőségei a bizonytalanság világában

A „tökéletesen” racionális rendszer „legyengített” racionalitása

A technikai fejlődés eszméje a XIX. század óta a közgondolkozásban összekapcsolódott a gazdasági fejlődéssel, a társadalmi emancipációval és a növekvő jóléttel. Kétségtelen, hogy a társadalom valamennyi területének racionalizációja összekapcsolódott a nagyipar által támogatott technicizálódással.
Az egész folyamatot jellemezte egy nagyfokú optimizmus, ami a technikát életünket meghatározó tényezőként fogta fel. Ezt fejezte ki az 1933-as Chicagoi Világkiállítás jelszava: A tudomány felfedezi, a géniusz feltalálja, az ipar pedig bevezeti az új dolgokat és mi alkalmazkodunk hozzájuk, amelyek formálnak bennünket.¹  

A technológiai determinizmus szerint az embernek nincsenek valódi döntési alternatívái: mind a technika, mind a gazdasági szervezetek csak a döntések egyetlen legjobb módját („one best way”) teszik lehetővé, amely a profit maximalizálását teszik lehetővé.

Jacques Ellul a következőképpen írja le a technikai fejlődés racionalizációjának általa adott értelmezését:
”Ha egy kívánatos eredményt meghatároztak, akkor a képzelőerőn, egyéni tulajdonságokon, vagy hagyományon alapuló, technikai eszközök közötti választás nem létezik. A választás a priori történik. Nem áll az egyén, vagy a csoportok hatalmában annak eldöntése, hogy valamilyen más módszert használjanak, mint technikait. Az egyén egy dilemmával áll szemben: vagy azt választja, hogy megőrzi választási szabadságát, és tradicionális, személyes, morális vagy empirikus eszközöket használ. Ennek következtében egy olyan hatalommal veszi fel a versenyt, amellyel szemben nincs hatásos védekezés, és amelytől biztosan vereséget szenved. Vagy úgy dönt, hogy elfogadja a technikai szükségszerűséget. Ebben az esetben ő lesz a győztes, de csak azáltal, hogy véglegesen aláveti magát a technikai szolgaságnak. Valójában nincs választási szabadsága.”²

A technikai determinizmus a technikai fejlődést lineáris előrehaladásként fogja fel. De az ilyen modell a tények önkényes kezelésén alapul, amely az eseményekből egy vonalat ragad ki és az alternatívákról nem vesz tudomást. Ezzel összhangban a Tudományos Üzemvezetés szintén az „one best way” felfogást képviseli, amely Crozier szerint egy „tökéletesen racionális rendszerről” álmodik, s amely „egyszerre totalitárius és feltehetően nagyon „legyengített racionalitás” megtestesítője lenne.

Crozier ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy „a racionalitás előrehaladása bebizonyította, hogy az one best way hiú ábránd csupán.”³

Ennek megfelelően állapítja meg, hogy „Az one best way pusztán védekező eszköz volt a bizonytalanság ellen, a korábbi hagyományos ideológiák scientista pótszere, amely a vezetők döntésének legitimitását volt hivatva biztosítani. Valójában az ember sohasem volt képes optimális megoldásokat megtalálni, mindig is kielégítő megoldásokkal kellett megelégednie, amelyek egy vagy több partikuláris és rendszerint szegényes kritériumnak feleltek meg, attól függően, milyen bonyolult a probléma.”⁴ 
Végezetül utalni kell egy további dimenzióra, a hataloméra. Ugyanis ennek a merev racionalitásnak konkrét gyakorlati szerepe is volt, ami a következő: „Az gyakorlatban az one best way (az egyetlen legjobb megoldás) filozófiáját azért alkalmazták, hogy ezáltal a nélkülözhetetlen racionális megoldás meghatározásával és kidolgozásával megbízott vezetés funkciói számára biztosítsák azt az abszolút hatalmat, amely képes megtörni a termelésben részt vevő csoportok szokásait és kiváltságait.”⁵
Ennek megfelelően, mihelyt a szervezetek képesek lesznek a bizonytalansági tényezőt döntéseikbe integrálni, az one best way koncepció „felrobban”⁶.
A racionális cselekvés jobb megértése érdekében tanulságos lehet Max Weber elemzéseinek felidézése, aki a különböző típusú racionalitások elemzéséhez kapcsoltan vizsgálta a „kapitalizmus szellemét”. Ennek a „szellemnek” döntő szerepe volt a kapitalizmusnak, a racionális kalkuláción alapuló piacgazdálkodásnak a kialakulásában.

A kapitalizmus szelleme, mint a racionális gazdálkodás és igazgatás demiurgosza

Weber szerint a kapitalizmus szelleme a legjobban Benjamin Franklin írásaiban fejeződik ki, konkrétan a „Tanács egy ifjú kereskedőnek” című írásában.⁷
Ezért helyénvalónak tartom, hogy e gondolatokat egy viszonylag hosszú idézettel megjelenítsem:
”Gondolj arra, hogy az idő pénz; aki naponta tíz shillinget kereshetne munkájával és ehelyett fél napot sétál vagy a szobájában lustálkodik, és szórakozása csak hat pennyjébe kerül is, nem elég, ha csak ezt számítja fel, mert ezenkívül még öt shillinget is kiadott, helyesebben kidobott.
Gondolja arra, hogy a hitel pénz. Ha valaki pénzét a fizetési határidő lejárta után nálam hagyja, ezzel nekem ajándékozza a kamatokat, illetve azt az összeget, amelyet én ez alatt az idő alatt kereshetek vele. Ez jelentékeny összegre rúg, ha egy embernek jó és nagy hitele van, és azt jól használja fel.
Gondolj arra, hogy a pénznek nemzőereje, gyümölcsöző természete van. A pénz pénzt tud nemzeni, és az utódok még többet tudnak nemzeni, és így tovább. Ha öt shillinget megforgatunk, hat lesz belőle, ha megint megforgatjuk, hét shilling 3 penny, és így tovább, míg végül száz font sterlingünk van…
Aki leöl egy anyakocát, ezredíziglen megsemmisíti annak összes utódait. Aki elver egy ötshillingest, ezzel meggyilkol (!) mindent, amit termelni lehetett volna vele: font sterlingek egész seregeit.”⁸ 
Franklin a fentiek figyelembevételével akart erényes életet élni, s ennek érdekében összeállított magának egy erény listát is, amely a következő:
”1. MÉRTÉKLETESSÉG.
Ne egyél a tunyulásig, ne igyál a részegségig.
2. CSÖND
Csak úgy szólj, ha a magad vagy a mások javát szolgálod; kerüld a fecsegést.
3. REND
Legyen meg minden holmid helye; legyen meg minden tevékenységed ideje.
4. HATÁROZOTTSÁG
Határozz, mit kell tenned; hiánytalanul tedd, meg, amit elhatároztál.
5. TAKARÉKOSSÁG
Csak úgy költekezz, ha a mások, vagy a magd javát szolgálod; ne pocsékolj.
6. SZORGALOM
Ne veszíts időt; hasznos dolgokon munkálkodj mindig; mellőzz minden fölös tevékenységet.
7. ŐSZINTESÉG
Bántó módon senkit félre ne vezess; jámboran s méltányosan gondolkodj, s ha szólsz, eképpen szóljál.
8. IGAZSÁG
Senkit igaztalanul meg ne sérts; iránta való kötelességed el ne mulaszd.
9. MÉRSÉKLET
Kerüld a végleteket; de légy türelmes a legvégső határig azok iránt, akik megsértenek.
10. TISZTASÁG
Ne tűrd sem tested, sem ruhád, sem környezeted tisztátalanságát.
11. NYUGALOM
Állj ellent az apró bosszúságoknak; a hétköznapi és elkerülhetetlen hibák ne zavarjanak.
12. MAKULÁLATLANSÁG
Ritkán élj a kéjjel: céljának egészségedet vagy a nemzést tekintsd; csömörig, erőd fogytáig, mások vagy a magad békéjének, jó hírének rovására ne űzd.
13. ALÁZAT
Kövesd Jézust és Szókratészt”⁹
Mind ezeket figyelembe véve meggyőzőnek tartom Weber megállapításait, melyekkel ennek az etikának a lényegét foglalja össze: ”Először is Franklin Benjámin személyes jelleme…,továbbá az a körülmény, hogy magát az erény hasznosságának felismerését isteni kinyilatkoztatásra vezeti vissza, mutatja, hogy itt valami másról is szó van, mint merőben egocentrikus maximák erényes csomagolásáról.
Másodszor azonban, és ez a lényeg, ennek az etikának a „summum bonum”-a (legfőbb jó) a pénzszerzés, egyre több pénz szerzése, kérlelhetetlenül megtagadva minden minden elfogulatlan élvezetet, s annyira megfosztva minden eudaimonisztikus vagy akár hedonisztikus szemponttól, annyira öncél gyanánt gondolva azt el, ha úgy jelenik meg, mint ami az egyén „boldogságával” vagy „hasznával” szemben merőben transzcendens és tökéletesen irracionális. Itt a vagyonszerzés nem az anyagi életszükségletek kielégítésének eszköze, hanem az emberi élet célja.”¹⁰
Ez az éthosz Weber szerint döntő szerepet játszott a modern, racionális piacgazdaság, a modern állam kialakulásában.

Ezt a legjobban a protestáns hivatásetika jellemzésével világíthatjuk meg. Ehhez azonban azt kell megértenünk, hogy a vallásnak az emberek életében ebben az időben döntő szerepe volt. Áthatotta az emberek gondolkodását, érzelmeit és meghatározta a világi kérdésekkel szembeni beállítottságukat is. Ha pedig a földi életet nézzük, akkor eszerint az csupán egy része volt a létnek. Tehát az emberek evilági gondolatait is az üdvözülés kérdésköre orientálta. Ennek a kérdéskörnek volt egy sajátos felfogása a protestantizmus, amely összekapcsolta az ember evilági tevékenységét és üdvözülését: „De az evilági hivatásetika és a vallási üdv bizonyosságának elvi és töretlen egységét az egész világon csak az aszketikus protestantizmus hozta létre. A világnak éppen csak itt, kizárólag teremtményi elvetemültségében és vallási szempontból csak a racionális cselekvés által történő kötelességteljesítés tárgyaként van jelentősége egy teljes mértékben túlvilági isten akarata szerint. A cselekvés racionális, józan, a világnak magát át nem adó célszerűsége és sikere a jele annak, hogy Isten áldása van rajta. Nem a szüzesség, mint a szerzetesnél, hanem minden erotikus „kéj” kikapcsolása, nem a szegénység, hanem minden, járadékból való megélhetés és a gazdagság feudális, életigenlő hivalkodásának elhagyása, nem a kolostor aszketikus sanyargatása, hanem az éber, racionálisan kontrollált életvezetés és annak elkerülése, hogy a világ szépségének vagy a művészetnek vagy saját hangulatainknak és érzéseinknek átadják magukat - ezek a hivatásetika követelményei.               

A „hivatásának élő ember” („der Berufsmensch”) a tipikus képviselője.
A világ összes többi vallásosságával ellentétben a nyugati világ evilági aszkézisének specifikus következménye a társadalmi viszonyok racionális eltárgyiasulása (Versachlichlichung) és társadalmasítása (Vergesellschaftung).”¹¹ Ez másképpen kifejezve azt jelenti, hogy „a puritanizmus a racionális polgári üzem és a racionális munkaszervezet éthoszát képviselte.”¹²
Ez a racionális és racionalizált világ természetesen tartalmazza piacot¹³, és a bürokratikus igazgatást és a bürokratikus államot .¹⁴
Weber a gazdasági tevékenységet egy sajátos, célracionális tevékenységnek tekinti: „Épp így nem tekinthető magában véve gazdálkodásnak az „optimum” egyetemes technikai elvének követése sem (a lehető legnagyobb eredmény a lehető legkisebb ráfordítással). Ez csak célracionális alapon álló technika. Gazdaságról, legalábbis e helyen, akkor beszélünk, ha egy szükséglet vagy szükségletcsoport fedezéséhez,  a cselekvők becslése szerint viszonylag szűk korlátok között eszközök és cselekvési lehetőségek állnak rendelkezésre, s ennek figyelembevétele meghatározott viselkedés okává válik.”¹⁵
Weber a racionalitás több, különböző fogalmáról beszél: „a társadalmi cselekvés lehet 1. célracionális: ekkor a cselekvést az határozza meg, hogy a cselekvő milyen cselekvést vár a külvilág tárgyaitól és más emberektől, és ezt a várakozást racionálisan kiválasztott és mérlegelt egyéni céljainak sikeres eléréséhez „eszköznek,” vagy „feltételnek” használja; 2. értékracionális: a cselekvést valamilyen magatartás etikai, esztétikai, vallásos vagy bármi néven nevezendő ön-értékébe vetett hit határozza meg, a sikertől függetlenül; 3. affektív: különösképpen emocionális, a cselekvést tényleges affektusok és érzelmi állapotok, 4. tradicionális, a meggyökeresedett szokások határozzák meg.”¹⁶   

A weberi racionalitás fogalmak alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a puritán éthosz sajátos módon kapcsolta össze az anyagi haszonra törekvő célracionális cselekvést az istennek tetsző életvitel etikai értékével.
Weber azonban úgy látja, hogy „Az aszkézis szelleme ma már¹⁷ - végérvényesen-e, ki tudja? – elillant ebből az épületből. A győzedelmes kapitalizmusnak, mióta a gépi alapokon nyugszik, nincs szüksége rá, mint támaszra.”¹⁸ 

Ez valószínűleg így van. De mi a teendő akkor, ha kiderül, hogy a világ meglehetősen bizonytalan és az ember nem képes kezelni az általa létrehozott kockázatokat. Így a racionalitásnak a Weber által megfogalmazott koncepciója kérdésessé válik. Új racionalitás fogalomra van szükség. De az is, kétségessé válik, hogy az új helyzet racionális kezelése egyáltalán lehetséges-e.

A kockázat fogalmától a kockázat társadalmáig

A „kockázat-társadalom” modellje Ulrich Beck azonos című, 1986-ban megjelent művében fogalmazódott meg először.¹⁹ Ebben és más munkáiban Beck korunk tapasztalatait általánosította társadalomelméleti modellé. Ezek között említendő az 1984-es bhopali katasztrófa, - amelynél egy vegyi üzemben történt baleset  körülbelül 4000 ember halálát okozta -, a csernobili atomerőmű 4-es egységének a felrobbanása és a harrisburgi atomerőmű reaktormagjának 1979-ben bekövetkezett részleges megolvadása is.²⁰

Beck a kockázat korábban különböző konkrét esetekre alkalmazott fogalmát általános társadalomelméleti kategóriaként használja.
A hagyományos kockázat-fogalmat a következő képlet írja le: R = P_d x D (ahol R: kockázat, D: a jövőben bekövetkező kár), P_d  pedig D bekövetkezésének valószínűsége.

A kérdés az, hogy miként történt az, hogy a kockázat a műszaki tudományok, a bankok és biztosítótársaságok által használt speciális fogalomból általános társadalomelméleti kategóriává vált. Ezt akkor érthetjük meg, ha abból indulunk ki, hogy a képlet maga is társadalmi konstrukció. Azt fejezi ki, hogy az egyének mérlegelés alapján döntenek a várható kár bekövetkezésének valószínűsége és nagysága alapján. Így például a kereskedők a várható haszon nagysága és az esetleges veszteség valószínűsége alapján döntenek arról, hogy érdemes-e egy hajót valamely rakománnyal egy meghatározott útvonalon útnak indítani.

A technikai jellegű kockázat felfogásnak a módosulását eredményezte az a helyzet, amikor a technológiák alkalmazásával együtt járó kár bekövetkezésének a nagysága vált elsősorban fontossá. Ez történt például a nukleáris technológia esetében.
U. Beck a kockázat fogalmát egy általános társadalomelmélet kidolgozására használta. Abból indult ki, hogy korunkban a társadalom nem képes kezelni az általa létrehozott kockázatokat. Szerinte a kockázat- társadalom „ott kezdődik, ahol az ígért biztonság társadalmi normáinak rendszerei a döntések következtében fellépett veszélyek tekintetében felmondják a szolgálatot.” ²¹
A továbbiakban e modell sajátosságainak vizsgálatát végezzük el, majd rámutatunk következményeire.

„Marad minden a régiben, tehát belecsúszunk egy új társadalomba”²²

Sokan kérdezhetik, hogy miért neveznek valamely társadalmat a kockázat-társadalomnak, hiszen minden társadalomban volt és van kockázat, emiatt mindet hívhatnánk így. Mintegy erre reagálva Beck maga is felteszi a kérdést és meg is válaszolja: ”Vajon van-e a kockázat fogalmának olyan társadalomtörténeti jelentősége, mint amilyet itt tulajdonítunk neki? Nem az emberi cselekvés egyik ősjelenségéről van szó? Vajon a kockázatok nem éppen az ipari társadalom korszakát jellemzik-e, amellyel szemben itt korlátozni kellene őket? Kétségtelen, a kockázat nem újkori találmány. Aki – mint Kolumbusz – nekivágott, hogy új országokat és földrészeket fedezzen fel, „kockázatokkal” számolt. Ezek azonban személyes kockázatok voltak, nem olyan globális fenyegetettségek, amelyek az atommaghasadásból vagy az atomhulladék elhelyezéséből az egész emberiség számára keletkeznek. A „kockázat” szóba a korábbi korszakban a bátorságot és a kalandot lehetett belehallani, s nem a földi élet önmagánk által történő lehetséges elpusztítását.”²³

Első közelítésben tehát olyan társadalomról van szó, amely önmagának, illetve a földi élet megsemmisítésének képességével rendelkezik. Ennek kontextusában a „kockázat” szó jelentése is más, mint a társadalmi fejlődés korábbi korszakaiban. Mindamellett nem érdektelen, hogy megismerjük ezen a probléma történetét. Ez lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk a „kockázat-társadalom” fogalmának használatát.
Ulrich Beck a „Kockázat-társadalom” című könyvében azokat a jelenségeket általánosította korunk társadalmának általános modelljévé, amelyek a mindennapok társadalmi-politikai vitáiban is egyre nagyobb hangsúlyt kaptak: A nukleáris energiával, a fajok kihalásával, a tengerek elszennyeződésével, a globális felmelegedéssel stb. - vel kapcsolatos tényeket úgy összegezte, hogy korunk társadalmainak - a kockázat társadalmának – jellegzetessége. Ez összehasonlítva a korábbi társadalmakkal, a következő:  Megnőtt azoknak tényleges veszélyek, illetve az objektív kockázatoknak a száma, melyeket a társadalom, illetve intézményei már nem képesek kezelni.

Ennek a megállapításnak a megvilágításához vegyük szemügyre ennek a fogalomnak, ennek a problematikának a történetét. 
A kockázat újkori történetének során a kockázatokkal szembeni biztosítás eleinte főleg kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódott.

A biztosítás intézményesülése a XIV.- XV. századra tehető.²⁴  A kereskedők a biztosítási szerződésekben egyénileg, önként vállaltak bizonyos kockázatokat bizonyos mértékű haszon reményében. Ez szakítást jelentett olyan hagyományos, középkori kényszerű közösségek kollektív szolidaritásával, mint a céheké. Ezért ezt a folyamatot joggal tekinthetjük úgy, mint az individuum történeti fejlődésének egy szakaszát: „a. A társadalmilag  megengedett és elvárható egyéni kockázatok mértékének és fajtáinak a rögzítése az individualizáció újkori történek része. A kockázat fogalmában mintaszerűen fejeződik ki, hogy az individualizálódás egyszerre legitimáció (döntésre való képesség) és kötelezettség (döntésre való kötelezettség). b. Ezen individualizálódás társadalmi intézményesülésének történelmi fejlődése megmutatkozik a társadalmilag megengedett kollektív biztosítások terjedelmén és fajtáin. A biztosítás fogalmában paradigmatikusan fejeződik ki az, hogy az egyénnek milyen mértékben joga és kötelessége is, hogy az általa szabadon választott kockázatokat a társadalom által biztosítsa.”²⁵

Ez jól megmutatkozik abban a tényben, hogy az életbiztosítás a hagyományos felfogás szerint nem volt megengedhető, mert ezzel Isten döntését kompenzálnák.²⁶
A következő eset is arra utal, hogy ez a folyamat korántsem zajlott le súrlódások és konfliktusok nélkül:

A XIX. század közepén a vasút elterjedésével járó kockázatok csökkentésére Angliában biztosítótársaságokat alapítottak. A biztosítások ellen pedig azt a morális érvet hozták fel, hogy a vasúti berendezések gyártóit és a felhasználóit gondatlanságra ösztönzi: hiszen a biztosítás úgyis megtéríti a kárt.²⁷   
Az egyes tevékenységek biztosítása azonban a biztosítók számára eleinte maga is kockázatos dolog volt. Ezen a helyzeten egyrészt az változtatott, hogy kifejlesztették és alkalmazták a megfelelő statisztikai apparátust. (A XVIII. század óta használatos a biztosításban a következő képlet, ami a kockázatot határozza meg: R = P_d x D (ahol R: a kockázat, D: a jövőben bekövetkező kár és P_d : D bekövetkezésének valószínűsége).

Másrészt az teremtett új helyzetet, hogy az államok megalkották a biztosításra, a károkozásra és a felelősségre vonatkozó törvényeket, ami stabilizálta ezt az intézményt.

A fenti képletet a technika által okozott kockázatokra is ezt a képletet alkalmazták. Használatának lényege, hogy alkalmazása során normatíve meghatározzák a kockázat mértékét és nincs lehetőség a kockázatok társadalmi elfogadásával és elfogadhatóságával kapcsolatos kérdések megfogalmazására.  
Amikor a kockázat fogalmának meghatározása során a fenti képlet alkalmazására szorítkoznak, akkor úgy kezelik a kérdést, mintha nem is élnénk társadalomban. Ez a megközelítés azonban mindaddig mégis elfogadott volt addig, amíg nem léptek színre olyan társadalmi erők, amelyek nem fogadták el ezt az egyoldalúan a társadalomra erőszakolt mércét. A huszadik század hatvanas éveinek végén, amikor a környezeti problémák a fejlett országok közvéleményében már meglehetősen tudatosultak, új megközelítésre volt szükség. Ennek az volt az oka, hogy - különösen a nukleáris technológiákkal kapcsolatban - a technológiák elfogadhatósága és elfogadottsága egyre inkább kérdésessé vált. Mivel az atomerőművek építése során felmerült az a lehetőség, hogy - bár kis valószínűséggel, de eddig még nem tapasztalt mértékű kár lépjen fel egy baleset következtében - , nem lehetett tovább megelégedni azzal a szemlélettel, amit a már idézett képlet kifejezett. Eddig ugyanis a kockázatoknál a két tényező - a kár fellépésének valószínűsége és a kár nagysága - szorzata volt a fontos. Ennek megfelelően a kockázat - ezen szorzat - értékének csökkentésére törekedtek. Ezzel szemben egy esetleg bekövetkező nukleáris baleset során fellépő kár nagysága megváltoztatta a helyzetet: A szorzat egyik tényezőjére, a kár nagyságára került a hangsúly. Korábban a kockázat technikai definíciója értelmében nem különböztették a következő két esetet: A.  100,000 kis vagy B. 1 jelentős kár esemény következik be, ha valószínűségük arányosan különbözik. Így például ha egy atomerőmű balesete által okozott D kár bekövetkezésének valószínűsége 1/100,000/év, akkor a vele járó évi kockázat R = 1/100,000xD.  Ez a kockázat a technikai definíció szerint ugyanakkora, mint 1000 olyan káresemény bekövetkezése esetén, melynek nagysága 1/1000xD és valószínűsége 1/100/év. Az belátható, hogy az előbbi esetben a katasztrófa  megelőzésére és elhárítására való felkészülés, a szükséges eszközök és berendezések, az esetleges evakuáció, a szükséges személyzet stb. Költsége miatt nagyságrendekkel különbözik a kisebb károk megelőzésének és elhárításának költségeitől. Ez pedig olyan mennyiségi különbség, amely az eltérő helyzetből, a minőségi különbségekből adódik.

Ennek alapján érthető, hogy azok a számítások, melyek szerint a nukleáris erőmű baleseteinek bekövetkezése igen kevéssé valószínű, nem győzték meg az erőművek közelében élőket.
Ezért joggal állapítható meg, hogy emiatt nem tartható tovább az a kockázat felfogás, amelyik nem veszi tekintetbe a nagy méretű technológiák által okozott kár nagyságát önmagában.

Ebből az következett, hogy a kockázatot kell minimalizálni. Mégpedig azzal, hogy a  kár bekövetkezésének valószínűségét csökkentjük. Ezzel szemben Binswanger kimutatta, hogy „az új, jelentős mértékű technikai kockázatokat tekintve...ki kell bővíteni a kockázat fogalmát. Elsősorban a pszichológiai és a megelőzésre irányuló tevékenységgel kapcsolatos kockázatról van szó. Mindkettő a kár nagyságától függ. Ezeket csak a kár mértékének csökkentésével lehet hatékonyan redukálni.”²⁸   

A kutatásban a fordulatot Chauncey Starr 1969-ben megjelent munkája jelentette. Starr ugyanis nemcsak a technikai kockázatot, hanem a technikákkal járó kockázatok elfogadhatóságát is meg akarta határozni. Ezt az új szemléletet fejezte ki kérdésfeltevése: „Milyen biztonságos az, ami eléggé biztonságos ?”²⁹

Vizsgálatainak eredményei közül a szempontunkból legfontosabbak eredményei a következők: 1. „...a közvélemény az önként vállalt kockázatok esetében a nem-önként vállalt kockázatoknak körülbelül az ezerszeresét hajlandó elfogadni.” 2. „A kockázat társadalmi elfogadását közvetlenül a tevékenység köztudatban megfogalmazódott haszna befolyásolja, amit a maga részéről a reklám, a hasznosság és a résztvevők száma határoz meg.”³⁰

Legfontosabb eredménye azonban az volt, hogy munkájával megnyitotta a társadalmilag elfogadható mértékű kockázatot jelentő technikákra vonatkozó viták lehetőségét. Ez később oda vezetett, hogy a kockázat fenti, technikai jellegű fogalmát annak társadalmi fogalma egészítette ki. U. Beck ezt a társadalomtudományi kockázatfogalmat általánosított általános társadalomelméleti kategóriájává.
A társadalomtudományi kockázatkutatás új típusú kockázatok tanulmányozását tekinti fő feladatának. Ezek az ún. evolúciós kockázatok.³¹ Ez azt jelenti, hogy a korábbiakkal szemben olyan kockázatokkal volt dolgunk, amelyek  - mihelyt fellépnek - megváltoztatják a környezetüket.

Ilyen például a trópusi erdők kivágásával, illetve a levegő CO₂  tartalmának jelentős mérvű megnövekedésével járó kockázat, vagy a jövendő nemzedékek környezetének radioaktív hulladékkal való megterhelése.

Mindezeket az jellemzi, hogy a korábbi és későbbi állapotok nem hasonlíthatók össze. (A korábban kizárólagosan használt technikai definíció ki nem mondott előfeltevése ez az összehasonlíthatóság.) Az evolúciós kockázatok következő tulajdonságait kell kiemelnünk:³²1. A bizonytalanság bizonytalansága: Ezekben az esetekben nemcsak az bizonytalan, hogy mikor következik be, hanem az is, hogy mi következik be, vagyis mi lesz a kár. Ez különösen szemléletesen mutatkozik meg a globális felmelegedés, vagy másként kifejezve az éghajlatváltozás esetében. Ezen probléma vizsgálata során a következő két alapvető problémával találjuk szemben magunkat: „A. Eddig még nem lehetett biztonsággal azonosítani az ember által okozott (antropogén) éghajlatváltozás jeleit. Ezért a természetben (és a társadalomban) nem figyelhetők meg olyan változások, amelyek egyértelműen ember által okozott éghajlatváltozásra lennének visszavezethetők. B. Az embernek az éghajlatra való befolyását csak modelleken végzett számítások formájában igazolták. Ezeket a számításokat olyan bizonytalanságok terhelik, amelyek elsősorban a regionális éghajlatváltozásokat jellemzik.”³³
Fentiek következtében „Az éghajlatváltozás (természettudományos) kutatását így nem annyira az antropogén éghajlatváltozások természetben már fellépett hatásai miatt végzik, hanem inkább az attól való félelem miatt, hogy azok felléphetnek...Ezzel az éghajlati változás következményeinek természettudományos kutatását is inkább a lehetséges társadalmi következmények és a politikusok feladatai határozzák meg, akiknek itt az esetleges károkat meg kell előzniük, illetve korlátozniuk kell a már fellépetteket.”³⁴ 2. Az evolúciós kockázatok a döntéshozó korábban számított kockázatával szemben már az érintettek kockázatai. Ilyenek a jövendő nemzedékek, a levegő és a talajvíz fogyasztói, a nagy műszaki berendezések közelében lakók, stb. 3.”...evolúciós kockázatok esetében már nem lehetséges különbséget tenni a tudományosan megalapozott objektív kockázat és annak különböző megfigyelők által történő észlelése között. Ezzel cseppfolyóssá válik a szakértői tudás és a laikusok értékelései közti határ. A szakértők közti különbségek megnövekednek, ugyanúgy, mint ahogy a laikusok becslései közti polarizálódás kiéleződik.

A különböző megfigyelői perspektívák referenciáinak keretei ugyan összehasonlíthatók, de nem lehet köztük dönteni az alkalmasság valamely jósági kritériuma alapján.”

Mindezek alapján a modern kockázat fogalom kialakulása és lényege a következőképpen írható le: „Az újkori kockázat fogalomtól a modern kockázat fogalom irányába történő változások tehát drámaiak:
A károkra vonatkozó várakozásokra rátelepülnek a bizonytalanságokra vonatkozók; az individualizált, kockázatra vonatkozó elvárások társadalmi érintettségbe alakulnak át; a kockázat tudományos-objektív meghatározásának módszere az ítéletalkotás szubjektivizálódásához vezet.”³⁵ 
Ez azt jelenti, hogy a korábban egyénileg vállalt kockázat - ami például egy hajórakomány célba juttatásával járt - a biztosítótársaságok által használt technikai képlet alapján volt számítható. Ezt a kereskedő egyénileg vállalhatta és egy biztosítónál biztosíthatta. Ezzel szemben korunkban például egy erőmű légszennyezéséből eredő savas esőből, vagy a földet körülvevő ózonréteg elvékonyodásából származó kockázatoknak érintettjei vannak. Ők nem vállalták ezeket; sem egyénileg, sem kollektíve. Itt az érintetteket a döntéshozók tették ki ezeknek a kockázatoknak. Érthető, hogy az érintettek számára az elfogadhatóság szempontja kerül előtérbe, ami pedig a megítélés szubjektívvé válását jelenti. A hagyományos kockázat-fogalmon alapuló kockázatkezelés - ami a kockázat egyértelmű kiszámíthatóságán és a bekövetkezett kár kompenzálásán alapult - már nem működik. Ez az előbbi példánál maradva azt jelentette, hogy ha a hajó biztosítva volt és egy viharban elsüllyedt, akkor a biztosító a szerződésnek megfelelően megtérítette a tulajdonos igazolt kárát. Ez azért működött, mert mind a biztosító, mind a hajótulajdonos előre ki tudta számítani a kockázatot - a saját kockázatát - és ez megóvta őket a tönkremenéstől. (Később az üzletbe bekapcsolódtak a viszontbiztosítók is, de ez most számunkra nem lényeges).

A géntechnológia által módosított élőlények szabadba történő kiengedése során, illetve az éghajlatváltozás esetén új típusú kockázatok - evolúciós kockázatok - lépnek fel: „Ez ahhoz a paradox helyzethez vezethet, hogy meg kell várni a jövőbeni fejlődési folyamat kibontakozását, hogy meg tudjuk mondani, hogy vajon meg kell-e azt akadályozni.”³⁶ 
Így például ahhoz, hogy a globális felmelegedéssel kapcsolatban foganatosítandó intézkedéseket meghozzuk, ki kellene várnunk, hogy milyen következményekkel jár.
Egy másik példa: Meg kell várnunk a géntechnológiailag módosított élőlényeknek a környezetbe való kiengedésével kapcsolatos problémák jelentkezését, hogy eldönthessük, helyes volt-e kiengedni azokat a szabadba: „Mindez szétveti az anticipatív előrelátás és utólagos kompenzáció hagyományos, a biztosítási technikához tartozó mechanizmusait.”³⁷

Vagyis ilyen körülmények között nem láthatók előre cselekedetünk következményei és ezért az esetleges károk kompenzációja sem határozható meg. 

A technikai kockázat kutatáson túllépő társadalomtudományi kockázat-kutatás számára tehát két szélsőséges álláspont jelöli ki a határokat.  Az egyik az  objektivizmus - eszerint a tényleges veszélyeztetettség -, a másik a konstruktivizmus: eszerint a kockázatokkal szembeni társadalmi érzékenység növekszik.  Az ezzel kapcsolatos vitákat korántsem tekinthetjük lezártnak, de a két szélsőségen kívül az a nézet sem megoldás, miszerint megállapítjuk, hogy mindkét szemlélet jogosult.³⁸

Az objektivista felfogást általánosította általános társadalomelméleti modellé Ulrich Beck.³⁹
Az ezzel szemben álló (konstruktivista) szubjektív felfogást paradigmatikusan fogalmazza meg Mary Douglas és Aaron Wildavsky.

Ők abból indulnak ki, hogy mivel nincs a kockázatok észlelésének egy olyan kitüntetett módja, ami egyedül lenne helyes, ezért nincs olyan mód, ahogy bárkit is meg lehetne győzni annak elfogadhatóságáról. Továbbá teljesen lehetetlen, hogy valaki az összes veszélyről tudjon. De még ha bárki képes is lenne erre, az biztosan lehetetlen, hogy az összes kockázatot rangsorolni tudja. Az ember ugyanis mindig a veszélyeknek csak töredékéről szerez tudomást.

Ennek megfelelően a kockázatot a jövőre vonatkozó tudásnak és a megvalósításra érdemes perspektívák tekintetében kialakított konszenzus szorzataként határozzák meg. Ennek alapján a kockázat problémaköre e két tényező egymáshoz való viszonyának segítségével a következőképpen fogalmazható meg:⁴⁰

Ebből látható, hogy a kockázat technikai számítása, - ami a korábbi felfogás egyedüli módszere volt - csak akkor működik, ha konszenzus van a megvalósításra érdemes perspektívák tekintetében és a jövőre vonatkozóan biztos tudással rendelkezünk.
Sajnos a helyzet az, hogy többnyire nem ismerjük a jövőt és a megvalósításra érdemes lehetőségek tekintetében nem alakult ki konszenzus. Ezért mind a tudás, mind a konszenzus problematikus. Ennek megfelelően a megoldásnak még a léte is kérdéses.  

Charles Perrow három fajta racionalitást különböztetett meg:⁴¹
I. A gazdasági, vagy abszolút racionalitást (ami szűk, pontos mennyiségileg kifejezett célokat követel). Ezt másként célracionalitásnak is nevezhetjük. Ennek során egy cél racionalitását a megvalósításához szükséges eszközökön mérjük. Eszerint például egy termék gyártása (a cél) akkor ésszerű, ha a szükséges ráfordítás megfelelő mértékű eredményhez. (haszonhoz )vezet.
II. A korlátozott racionalitást, ami hangsúlyozza a gondolkodási képességeink korlátozottságát, valamint abban a tekintetben fennálló képtelenségünket, hogy gyakran elérjük az abszolút racionalitást, vagy törekedjünk rá. 
III. Végül a társadalmi vagy kulturális racionalitást, ami kiemeli a különbözőséget és a társadalmi kötelékeket. A költség-haszon elemzés az elsőre helyezi a hangsúlyt, a kockázat-elemzők az elsőtől mozdulnak el a másodikhoz; Perrow pedig a harmadikat képviseli. Szerinte bár a közvélemény sok tekintetben tájékozatlan és így bizonyosan hibákat követ el a helyzet értékelésében, de a katasztrofális kockázatok tekintetében ezek a hibák kisebbek, mint az abszolút racionalitás, amely elhanyagolja a társadalmi és kulturális értékekben benne rejlő racionalitást. Erre jó példa a nukleáris erőművek működtetésével kapcsolatos kockázatok értékelése. A hivatalos értékelés szerint olyan alacsony a kockázata egy atomerőmű katasztrófájának, hogy ésszerűtlen a tőle való félelem.
A harrisburgi (Three Mile Island), valamint a csernobili erőmű balesete azonban inkább a társadalmi racionalitás helyességét támasztotta alá. 
Schwarz és Thompson pedig már a racionalitások, konszenzusok pluralitásának tényéből indul ki, amikor négy politikai kultúrát különböztet meg: a hierarchikusat/bürokratikusat, az individualistát, a környezetvédőt ((egalitáriánust, egyenlőség elvűt)) és a fatalistát. Eszerint a társadalom normális állapota nem a konszenzus, hanem annak hiánya és a probléma az, hogy miként érjünk el eseti konszenzust. Természetesen itt már a konszenzusnak is több - szerintük három - formája van (a fatalista számára ilyen nem létezik). S itt kell olyan szintézist létrehozni, ami valamelyik konszenzus forma dominanciáját jelenti.⁴² 
Számunkra mindebből az a lényeges következtetés adódik, hogy egyrészt elemzéseink nem alapulhatnak kizárólag csak az objektivista, vagy a szubjektív (konstruktivista) kockázat felfogáson. Mindkettőt figyelembe kell vennünk. De a mai ismereteink szerint egymáshoz való viszonyuk nincs tisztázva.

Ebben a folyamatban alakult ki a „kockázat-társadalom” modell, ami annak a megfogalmazását jelenti, hogy a kockázat problémája általános társadalomelméleti kategóriává vált. Ennek oka egyrészt az, hogy kitüntetett szerepe van a társadalomban a húszadik század utolsó évtizedeiben. Másrészt ebből adódóan a társadalom a jövőt kockázatként éli meg.

A „kockázat-társadalom”

Korunkban sokan kétségbe vonják, hogy lehetséges általános társadalomelmélet megalkotása. Erre az álláspontra vonatkoztatva fogalmazza meg Beck álláspontját. Szerinte többé már nincs olyan formula, ami mindent megmagyaráz. Ezzel szemben „...a kockázat társadalma az iparosodás korának egy még messzemenőn meg nem értett korszakára utal. Olyanra, amely továbbra is a modern korhoz tartozik, melyben a kétely uralkodik, mert az önmegsemmisítés mesterségesen előállított lehetőségei árnyékolják be és ez az önkorlátozás gondolatát veti fel. Ez az új benne és ez állítja szembe a társadalomra vonatkozó minden más konkurens fogalommal. A kockázat társadalmával nyílik meg a...társadalom az ökológiai kérdés irányában.”⁴³ 
Mindebből látható, hogy itt a modern kor  válságában az önmegsemmisítés lehetőségei új helyzetet teremt, amelyet valahogy kezelni kellene. Az innen adódó nehézségek indokolják a kétely előtérbe kerülését.
Hiszen ha csak utalok az éghajlatváltozás problematikájára, abból mindjárt kitűnik, hogy itt nemcsak az bizonytalan, hogy mikor következik be, hanem az is, hogy mi.
Mivel az ember által okozott éghajlatváltozást csak a modellek mutatják, ezért az is vitatható, hogy ez egyáltalán be fog-e következni. Amint láttuk, bennünket ebben az esetben inkább 'fortélyos félelem' igazgat. Ennek része a kétely.  
Az önmegsemmisítés perspektívája először a nukleáris technológia kifejlesztésével nyílt meg az emberiség előtt. Nem is olyan régen - 1945 és 1991 között - a két táborra osztott emberiség a kölcsönös nukleáris elrettentés árnyékában élt.  Másrészt az ökológiai kérdés általánosságban veti fel a társadalom hosszú távú túlélésének lehetőségeit. Arról van szó ugyanis, hogy fennáll annak a veszélye, hogy az ember túlterheli és szétrombolja az ökoszisztémákat,⁴⁴amelyek egyben saját létfeltételei is.

Beck szerint a kérdést történetileg szemlélve mondhatjuk, hogy a modern kor is elavul: „A modern ipari társadalom elavulásának másik oldala a kockázat társadalmának a keletkezése. Ez a fogalom a modern társadalom azon fejlődési szakaszát jelöli, amelyben az innováció dinamikája által életre hívott társadalmi, politikai, ökológiai és egyéni kockázatok egyre növekvő mértékben vonják ki magukat az ipari társadalom kontroll- és biztosítási intézményeinek hatóköre alól.”⁴⁵

Ennek a fejlődésnek két szakasza van. Az elsőben a kockázatokat és veszélyeket már a rendszer hozza létre, de nyilvánosan még nem vitatják azokat. A döntések következtében létrejött veszélyeket a 'maradék kockázat' formájában egyszerre növelik és legitimálják.⁴⁶  Itt arról a korábban már említett gyakorlatról van szó, amely szerint a technikai kockázatot kell a lehetőség szerint minimalizálni és a fennmaradó kockázatot két dolog legitimálja: Az egyik az, hogy bekövetkezésének valószínűsége elhanyagolható. A másik az, hogy a tevékenység eredménye jelentős hasznot hoz. Ez az energiatermelés esetében azt jelenti, hogy az atomerőművekben bekövetkező balesetek valószínűsége igen kicsi, ezért a működtetésükkel járó kockázat minimális. Mivel viszonylag olcsón állítják elő az energiát, ezért a költség- haszon-kockázat elemzések igazolják (legitimálják) ennek a technológiának a felhasználását. Persze ezek az elemzések nem veszik tekintetbe a radioaktív hulladék tárolásának a költségeit, mert akkor a számítás eredménye rögtön más lenne.⁴⁷

Hiszen a kiégett fűtőelemek tárolásáról több százezer évig kellene gondoskodni. Nincs is még ma sem olyan tároló, amely a nagy aktivitású radioaktív hulladék végleges tárolására alkalmas lenne.

Másrészt utalnánk azokra a megfontolásokra, amelyek miatt a kockázaton belül az esetlegesen bekövetkező kár nagyságát önállóan tekintetbe kell venni. De ekkor már elsősorban nem a kockázatot - ami R = P_d x D -, hanem a kár nagyságát kell csökkenteni.
Az ipari társadalomban kialakuló „kockázat-társadalom” ott kezdődik, „ahol az ígért biztonság társadalmi normarendszerei a döntések következtében fellépett veszélyek tekintetében felmondják a szolgálatot.” ⁴⁸
Erre jó példa az, ahogy az USA-ban a nukleáris erőművek biztonságának kérdését kezelték.  Amikor a nukleáris energiát áram termelésére akarták használni, a magán cégek megvizsgálták a kérdést és úgy látták, hogy nem vállalhatják egy nukleáris baleset esetében a kártérítés megfizetését, mert ez többszörösen meghaladná vagyonukat. Ezért 1957-ben elfogadták az atomenergia törvény módosítását, a Price - Anderson törvényt, ami korlátozta a kifizetendő kártérítés összegét. Ennek alapján egy nukleáris baleset áldozata a tulajdonában bekövetkezett kárnak csak 3%-át hajthatja be.⁴⁹
Ennek alapján feltehető a kérdés, hogy a törvény miként egyeztethető a polgárok azon alkotmányban biztosított jogával, ami tulajdonuk védelmét biztosítja?

Weber racionalitás fogalmai új összefüggésben

A fentieket figyelembe véve mondhatjuk, hogy a racionális cselekvés négy, Weber által megfogalmazott formája új összefüggésben, a kockázat-társadalomban is értelmezhető.
A kockázatkezelés során például a környezetszennyezési határértékek társadalmilag elfogadható kockázatot határoznak meg. Ebben a vonatkozásban például a levegőszennyezést – amely a közlekedés, vagy a fűtés, illetve az ipari üzemek célracionális tevékenységének eredménye, - az emberi életet, egészséget és az ökoszisztémát értéknek tartó, azt védő, értékracionalitást hordozó határértékek segítségével korlátozzák.
Maga Weber is látja, hogy a racionalitás e két formája együttesen is előfordul. De egymással ellentétesek és a célracionalitás szemszögéből nézve az értékracionalitás irracionális. Más szóval, például a közúti fuvarozók célracionális, nyereséget maximalizáló tevékenységét korlátozzák a levegő szennyezését korlátozó szabályok. Melynek egyik formája a kamionstop. Ez a korlátozás a fuvarozó szempontjából irracionális. De a társadalom szempontjából viszont nem az, hanem az az irracionális, ha a fuvarozóknak megengedik, hogy minden korlátozás nélkül károsítsák a környezetet. (De meg kéne velük fizettetni a környezetterhelést, illetve az azzal okozott kárt. Ez pedig megmutatná, hogy a vasút – amely éppen amiatt került versenyhátrányba, mert a közúti fuvarozás nem fizeti meg a környezet által okozott károsításának  költségeit – egyáltalán nem kevésbé hatékony, mint a közúti fuvarozás).
A társadalmilag elfogadható kockázat fogalma pedig abból indul ki, hogy a társadalom kockázatészlelését kell a szabályozásnál alapul venni. A szakértők által számított kockázat nem lehet egy döntés kizárólagos alapja, mert figyelmen kívül hagyja az érintett szubjektumokat. Ezért az affektív, emocionális racionalitás jelentős szerephez jut ezeknek a kérdéseknek a megítélésében. Így például hazánkban is egy hulladéktároló létesítésére vonatkozó döntés nem lehet kizárólag a szekértők és a bürokraták kiváltsága. Amennyiben akarják, az érintettek helyi népszavazással dönthetnek ebben a kérdésben.
De ez általánosságban is ez helyes, demokratikus szempont.
Bár lehet, hogy a célracionalitás szempontjából a tradicionális cselekvés merőben irracionális, de ez sem fogadható el ilyen egyértelműen. Adott esetben egy közösség hagyományai identitásának részét képezik. Így a közösség fennmaradása szempontjából nélkülözhetetlenek. Ilyenek lehetnek egy oktatási intézmény, vagy egy tudományos közösség, egy nemzet, vagy egy család stb. hagyományai, amelyek e közösségek működésének, tehát sikeres célracionális tevékenységének, eredményes munkájának előfeltételei.          
Végezetül megemlítem, hogy a piac működése korántsem tökéletes. Vannak piaci kudarcok. És a jelenlegi válság alapján mondhatjuk, hogy a piac nem képes önmagát korrigálni. A piac célracionalitása tehát nem tökéletes és a korrekcióban az állam, de az érintettek (stakeholders) szerepe is fontos.
Vagyis a racionális piaci cselekvés nem determinisztikus, és nem tökéletesen informált. a döntések
Ebben a helyzetben nem mindegy, hogy az egyénnek milyen az éthosza, milyen érték megvalósítása válik számára szokássá.
Ezért azt hiszem, hogy ma, a gyors fejlődés és a bizonytalanság világában egy új éthoszra lenne szükség, amely a puritán éthoszhoz hasonlóan kikényszeríthetné a kor-szerű viselkedést. Ami pedig alapja lehetne az intézményrendszer gyökeres megváltoztatásának is. Ebbe az irányba tett lépésnek tekinthető a különböző kockázatkezelő állami szervezetek létrehozása. Ilyenek például a munkavédelemmel, a munka
egészségügyi problémáival, a fogyasztóvédelemmel, a környezetvédelemmel foglalkozó szervezetek.
A célracionális cselekvés a piacgazdaságban úgy jött létre, hogy megszabadították azoktól a „korlátoktól,”    

amelyekbe korábban beágyazódott.
A mostani feladat az, hogy azt jelenlegi viszonyainknak megfelelően a társadalmi és környezeti kontextusába újból visszahelyezzük. De nem úgy, hogy visszatérjünk valamiféle céhes szabályozáshoz. Kontrollálnunk kell a piaci tevékenység kontextusát alkotó társadalmi és természeti tényezőket. Ez a munka részben már most is folyik: ilyen a környezeti kockázatok szabályozása, az élelmiszerbiztonsági stb. szabványok megalkotása és betartásuk kontrollja.
Ez persze komoly politikai és szakpolitikai feladat, ami nem végezhető el hatékonyan az érintett laikus polgárok és társadalmi szervezetik bevonása nélkül.

Ennek a folyamatnak a része, hogy újfajta hivatások jelentek meg. Ilyen a mérnöki hivatás. A mérnökszervezetek etikai kódexeket fogadnak el, amelyek a hivatás etikai normáit univerzális etikai normákkal egészítik ki.⁵⁰

Mindez persze csak akkor lehet hatékony, ha a technológiapolitika ezekre az értékekre épít.
De ne feledkezzünk meg az egyénekről, akiknek ezt az új éthoszt kellene kihordaniuk. Szerintem e nélkül itt nem történhet semmi lényeges változás. A kockázatokban ugyanis egy burkolt etika van, amely a hogyan éljünk kérdését, illetve az erre adható válaszokat implicit formában tartalmazza: „Az átélt kockázatok az elvesztett biztonság, a törést szenvedett bizalom normatív horizontját előfeltételezik. Kockázatok ezért ott is fennmaradnak, ahol szavak nélkül, számokba és képletekbe öltöztetve jelentkeznek: alapvetően helyhez kötötten, az élnivaló életről alkotott, megsértett elképzelések matematikai sűrítményeiként. Ezekben ismét csak hinni lehet, azaz ebben a formában nem átélhetők. A kockázatok ebben az értelemben olyan utópiák dologi formájú vált negatív lenyomatai, amelyekben az emberi, vagy ami abból megmaradt, a modernizációs folyamatban megőrződik, és új élete kap. Ez a normatív horizont, amelyben a kockázat kockázatszerűsége először válik szemlélhetővé…Minden dologivá tett tartalom mögött előbb vagy utóbb felmerül az elfogadás kérdése, s ezzel a régi-új kérdés: hogyan akarunk élni?”⁵¹

A modern kapitalizmus kialakulásában meghatározó szerepet játszott a puritán éthosz, amire a rendszer elterjedése és stabilizálódása után már nincs szükség.

A később jelentkező problémák megoldására két koncepció is született: a Tudományos Üzemvezetés szcientista és a technológiai determinizmus technokrata koncepciója.

A 20. század hetvenes éveitől kezdve azonban kiderült, hogy az e koncepciók szerint működtetett piacgazdaság funkcionálása enyhén szólva is sok kívánni valót hagy maga után.

Ennek felismerése eredményeképpen jelentek meg olyan új hivatások, mint a mérnöki. Szakmai és általános etikai értékeket tartalmazó etikai kódexeik a célracionális üzemi tevékenységnek kontextusába történő visszahelyezését legalább részlegesen elvégzik. De kérdéses, hogy ezeknek megvalósításában mit tudnak elérni.

Felhasznált irodalom

Beck, Ulrich, Risikogesellschaft, Suhrkamp, Frankfurt/M., 1986, magyarul: A kockázat-társadalom, Századvég, Budapest, 2003

Beck, Ulrich, Gegengifte. Die organisierte Unverantwortlichkeit. Suhrkamp, Frankfurt/M.,

Beck, Ulrich, Von der Vergänglichkeit der Industriegesellschaft, in: Ulrich Beck (szerk), Politik der Risikogesellschaft, Suhrkamp, Frankfurt/M., 1991

Ulrich Beck, Risikogesellschaft und Gegenpolitik in: Ulrich Beck (szerk.), Politik in der Risikogesellschaft, Suhrkamp, Frankfurt./M., 1991
Beck, Ulrich, Die Erfindung des Politischen, Suhrkamp, Frankfurt./M., 1993
Binswanger, Hans Christoph, Neue Dimensionen des Risikos, in: Zeitschrift für Umweltpolitik und Umweltrecht, 2/1990
Crozier, Michel, A bürokrácia jelensége, Budapest, Közgazdasági és Jogi K., 1981
Dinsdale, W. A., History of Accident Insurance in Great Britain, Stone & Cox, London, 1954 

Douglas, Mary és Wildavsky, Aaron, Risk and Culture, University of California Press, Berkeley, 1983
Franklin, Benjámin: Számadása életéről. Európa, Budapest, 1989

Jensen, Nicholas, Találkozás az atomhulladékkal, in: Lester Brown (szerk.): A világ helyzete 1992, Föld Napja Alapítvány, Budapest 1992

Kornai, János, Anti-Equilibrium, Budapest, Közgazdasági és Jogik K. 1971

Krohn, Wolfgang és Krücken, Georg, Einführung in die sozialwissenschaftliche Risikoforschung in:
Krohn, Wolfgang és Krücken, Georg, Riskante Technologien: Reflexion und Regulation, Suhrkamp, Frankfurt/M., 1993, pp. 9-44 

Molnár, László, A kockázat társadalma, Műhely, 1999/4, pp. 55-65
Molnár, László (szerk.), Legyenek-e a fáknak jogaik?, Typotex, Budapest, 1999

Molnár, László, Ingenieurethik – Zur Rolle des Ingenieurs im Kontext sich ändernder Technologiepolitik in: Klaus Kornwachs (ed.), Technik-System-Verantwortung, Lit Verlag, Münster, 2004, 447-460
Pacey, Arnold, The Culture of Technology, Oxford, Basil Blackwell, 1983
Perrow, Charles, Normal Accidents, Basic Books, New York, 1984

Sardemann, Gerhard, Beeinflussung des globalen Klimas durch den Menschen: Historische Entwicklung und Stand des Wissens zum anthropogenen Treibhauseffekt, in: Jürgen Kopfmüller és Reinhard Coenen (szerk.), Risiko Klima, Campus Verlag, Frankfurt/New York,
Schwarz, Michiel és Thompson, Michael, Divided We Stand, Harvester Wheatsheaf, New York, 1990

Shrader-Frechette, K. S., Nuclear Power and Public Policy, D. Reidel, Dordrecht, 1980
Starr, Chauncey Sozialer Nutzen versus technisches Risiko in: Gotthard Bechmann (szerk), Risiko und Gesellschaft, Westdeutscher Verlag, Opladen, 1993, p. 7 (A tanulmány eredetileg megjelent in: Science, vol. 165, no. 19, 1969, pp. 1232-1238)

Weber, Max, Gazdaság és társadalom, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1967
Weber, Max, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat, Budapest, 1982
Weber, Max, Wirtschaft und Gesellschaft, Grundriß der verstehenden Soziologie, 5.Auflage, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1980

Weber, Max, Gazdaságtörténet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979

Jegyzetek

¹ Idézi Arnold Pacey, Arnold, The Culture of Technology, Oxford, Basil Blackwell, 1983, p. 25

²  Michel Crozier, A bürokrácia jelensége, Budapest, Közgazdasági és Jogi K., 1981, p. 84

³  Michel Crozier, A bürokrácia jelensége, Budapest, Közgazdasági és Jogi K., 1981, p. 246
Kornai János, Anti-Equilibrium, Budapest, Közgazdasági és Jogik K. 1971 című művének 10. és 11. fejezetében megmutatta ennek a feltevésnek a tarthatatlanságát.

⁴ Crozier, i. m. p. 248

⁵ i. m. p. 246, lj.

⁶ i. m. p. 248

⁷ Benjamin Franklin, Advice to a young salesman, Works, Vol. II. ed. By Sparks, Chicago, 1882, p. 87 idézi Max Weber, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat, Budapest, 1982, pp. 44-46

⁸ Weber, i. m. pp. 44-45

⁹  Franklin, Benjámin: Számadása életéről. Európa, Budapest, 1989, pp. 125-127          

¹⁰ Weber, i. m. pp. 50-51

¹¹ Max Weber, Wirtschaft und Gesellschaft, Grundriß der verstehenden Soziologie, 5.Auflage, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1980, p. 337

¹² Max Weber, A protestáns etika…id. m. p. 256

¹³ Max Weber, Gazdaságtörténet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979, pp. 224-225

¹⁴ Max Weber, Gazdaság és társadalom, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1967, pp. 78-79

¹⁵ Max Weber, Gazdaság és társadalom, i. m. p. 125

¹⁶ i. m. p. 55

¹⁷ A mű első változata 1904-ben és 1905-ben jelent meg in: Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, Bd. 20., Bd. 21.

¹⁸ Max Weber, A protestáns etika…i. m. p. 287

¹⁹ Ulrich Beck, Risikogesellschaft, Suhrkamp, Frankfurt/M., 1986, magyarul: A kockázat-társadalom, Századvég, Budapest, 2003

²⁰ Ezekről találhatók esettanulmányok például in: Molnár László (szerk.), Legyenek-e fáknak jogaik?, Typotex, Budapest, 1999

²¹ Ulrich Beck, Die Erfindung des Politischen, Suhrkamp, Frankfurt./M., 1993

²² Ulrich Beck, Von der Vergänglichkeit der Industriegesellschaft, in: Ulrich Beck (szerk), Politik der Risikogesellschaft, Suhrkamp, Frankfurt/M., 1991, p.39

²³ Ulrich Beck, A kockázat-társadalom,(1986) Századvég, Budapest, 2003, p. 28  

²⁴ A történelmi áttekintés fõleg Wolfgang Krohn és Georg Krücken 'Einführung in die sozialwissenschaftliche Risikoforschung' címû írására támaszkodik in: Wolfgang Krohn és Georg Krücken, Riskante Technologien: Reflexion und Regulation, Suhrkamp, Frankfurt/M., 1993, pp. 9-44 

²⁵ i. m. pp. 15-16

²⁶ i. m. p. 18

²⁷ W. A. Dinsdale, History of Accident Insurance in Great Britain, Stone & Cox, London, 1954 

²⁸ H. C. Binswanger, Neue Dimensionen des Risikos, in: Zeitschrift für Umweltpolitik und Umweltrecht, 2/1990, p. 103

²⁹ Chauncey Starr, Sozialer Nutzen versus technisches Risiko in: Gotthard Bechmann (szerk), Risiko und Gesellschaft, Westdeutscher Verlag, Opladen, 1993, p. 7  (A tanulmány eredetileg megjelent in: Science, vol. 165, no. 19, 1969, pp. 1232-1238)

³⁰ Chauncey Starr, i. m. pp. 19-20

³¹ Wolfgang Krohn és Georg Krücken, i. m. p. 21-23

³² i. m. p. 23

³³ Gerhard Sardemann, Beeinflussung des globalen Klimas durch den Menschen: Historische Entwicklung und Stand des Wissens zum anthropogenen Treibhauseffekt, in: Jürgen Kopfmüller és Reinhard Coenen (szerk.), Risiko Klima, Campus Verlag, Frankfurt/New York, p. 68

³⁴ i.m. p. 69

³⁵ W. Krohn és G. Krücken, i.m. p. 24

³⁶ i.m. p. 22

³⁷ i.m. p. 24 

³⁸ i.m. p. 9

³⁹ lásd erre például Ulrich Beck, Gegengifte. Die organisierte Unverantwortlichkeit. Suhrkamp, Frankfurt/M., 1988 p. 135

⁴⁰ Mary Douglas és Aaron Wildavsky, Risk and Culture, University of California Press, Berkeley, 1983, p. 5

⁴¹ Charles Perrow, Normal Accidents, Basic Books, New York, 1984, p. 325

⁴² Michiel Schwarz és Michael Thompson, Divided We Stand, Harvester Wheatsheaf, New York, 1990

⁴³ Ulrich Beck, Risikogesellschaft und Gegenpolitik in: Ulrich Beck (szerk.), Politik in der Risikogesellschaft, Suhrkamp, Frankfurt./M., 1991, p. 98.  

⁴⁴ az ökoszisztéma bizonyos élõlények fajainak életközössége (biocönózis), valamint az a hely, ahol élnek (biotop). Ilyenek például az erdõk, sivatagok, mezõk, folyók stb.

⁴⁵ Ulrich Beck, Die Erfindung des Politischen, Suhrkamp, Frankfurt./M., 1993, p.35

⁴⁶ uo.

⁴⁷ A kiégett fûtõelemek végleges tárolásának megoldatlanságáról lásd Nicholas Jensen, Találkozás az atomhulladékkal, in: Lester Brown (szerk.): A világ helyzete 1992, Föld Napja Alapítvány, Budapest 1992

⁴⁸ i.m. p. 40

⁴⁹ K.S. Shrader-Frechette, Nuclear Power and Public Policy, D. Reidel, Dordrecht, 1980, pp. 74-77, p. 143

⁵⁰ László Molnár, Ingenieurethik – Zur Rolle des Ingenieurs im Kontext sich ändernder Technologiepolitik in: Klaus Kornwachs (ed.), Technik-System-Verantwortung, Lit Verlag, Münster, 2004, 447-460

⁵¹ Ulrich Beck, A kockázat-társadalom, id. kiad. pp. 39-40