Az információs társadalomtól a kommunikáció alapú társadalom felé
Csaknem 35 évvel ezelőtt, egy 1980-ban készült interjúban1 Domokos Mátyás arról beszélgetett Pilinszky Jánossal a költői jelenlét problematikája kapcsán, hogy korunkban az egyre növekvő mennyiségű információ megöli a kommunikációt… Szinte hihetetlen a dátum, ha belegondolunk abba, mi minden történt azóta az információ-áramlás, az informatika, a kommunikációs technológia területén. És kissé fura dolognak tűnik ezt látva a kommunikáció fogalmát összekötni az információ fogalmával, vagy egyenesen arra alapozni azt.2
Pedig azóta, sőt, még régebben beszélnek a „kommunikáció”, a nyelv, a kifejezés válságáról, és Pilinszky korában már jól láthatóak voltak azok a tendenciák, amik napjainkra teljességgel meghatározzák a „Világállapotot”.
A felszínen persze az egész folyamat pusztán technológiai jellegű. Kitűnő konferenciákat és workshopokat rendeznek a témáról, és miközben az „információs társadalom” létrejöttét megkérdőjelezhetetlen vívmányként ünnepeljük, folyamatos buzgólkodással igyekszünk a kellemetlen „mellékjelenségeket” kezelni.
Az „információs társadalom” talán legfontosabb vívmányaiként az alábbi három jellemzőt emelik ki:
Mindezeknek köszönhetően pedig egyre gyorsabban és hatékonyabban tudunk rendszereket felépíteni és működtetni, vagy éppen összekötni, egyszerűsíteni és automatizálni. Ebben a felszíni folyamatban a kommunikáció fogalma természetesen kötődik az információ-áramláshoz, és látszólag együtt fejlődik vele. Egy új vállalatirányítási rendszer bevezetése meggyorsítja a részegységek közötti kommunikációt, és adott idő alatt nagyobb mennyiségű információ feldolgozását teszi lehetővé. Egy új számítógépes szoftver (optimális esetben) meggyorsítja az egyes kezelők, adók és vevők közötti kommunikációt, legyen szó egyetemről, étteremláncról vagy akár repülőtérről. A kezelők, az információ-hordozókhoz hozzáférők egyre hatékonyabban, egyre rövidebb idő alatt tudnak információt cserélni, „kommunikálni” egymással. Sőt, egyre gyakrabban áll elő az a helyzet, hogy már „kezelőkre” sincs szükség, az információ áramlása automatizálva van, az információk megfelelően hatékony közvetítése rutinszerű kezelést igényel, vagy épp már számítógépek „kommunikálnak” egymással.
Ha az „információs társadalom” eme felszíni rétegét, értelmezési talaját vesszük alapul, akkor a megfelelő kommunikáció kérdése csupán technológiai jellegűvé válik, és a társadalom minden része, szegmense és intézménye közötti még hatékonyabb információ-áramoltatásra korlátozódik.
De vajon nem alapjaiban értjük-e félre a kommunikáció fogalmát ilyetén buzgólkodásunk során? Vajon az egyre „hatékonyabb” információ-közlés és befogadás kidolgozása, a még fejlettebb információs technológia megalkotása fölötti ügybuzgóságunk lehet-e megoldás? – Avagy maga is része a „problémának”?
Mert a „probléma”, melynek megoldásán technológiai, intézményi és infrastrukturális szinten serénykedünk, már ezen a szinten is egyre makacsabbul és egyre mélyülő ütemben jelentkezik. – Miközben az információ egyre több ember számára hozzáférhető, mégis egyre kevesebb ember látja át, egyre kevesebben tudják azt akár szűkebb körben is integrálni, és – részben ennek köszönhetően – egyre kevesebb embernek van igénye rá. Miközben a tudomány és a művészet, az emberi csúcsteljesítmények és tudás sohasem volt még ennyire hozzáférhető, egyre kevesebb ember él vele, és egyfajta új analfabetizmus felé tartunk. Miközben a high-tech informatikai kütyük egyre szélesebb palettája áll rendelkezésre, nevetségesen korlátolt célokra használja a felhasználók legszélesebb tömege azokat. És miközben egyre hatékonyabb eszközökkel és egyre gyorsabban tudunk információkat cserélni egymással, egyre jelentéktelenebbé válik a tartalom, és egyre „komolytalanabbá” a befogadása egymás közlendőinek. — Talán sohasem éltünk még ennyire atomizált társadalomban, mint az információ korában.
Az „információs társadalmat” keresztül-kasul szabdalják ezek a törésvonalak, és épp a mélyebb értelemben vett kommunikáció elsatnyulásának köszönhetően. A munkahelyeken, közintézményekben és a családokban egyre könnyebben és egyre szélesebb csatornán áramlik az információ, (lassan már mindenről és mindenkiről tudunk vagy tudhatunk,) miközben egyre kevésbé kommunikálunk egymással. Egyre több infonk van saját magunkról, egyre több eszközzel tudunk információhoz jutni önmagunk helyzetéről, fizikai és lelki állapotáról, és egyre kevesebbet kommunikálunk önmagunkkal.
Az elmúlt évtizedekben extrém módon bővült a kollektív tudástár. Horizontális és vertikális értelemben, tehát az egyes tudásterületek részletezését és mélységi szemléletét illetően is nagyságrendekkel, hatványozottan bővült annak köre, ami „tudható”. A hagyományos orvostudomány területén, (de szinte bármelyik tudományterületet vehetnénk alapul,) egyszerre bővült újabb és újabb kutatásokkal, felfedezésekkel és kísérletekkel, tanulmányokkal a szakterület, miközben újabb és újabb „alternatív szemléletek” léptek be a képbe. A keleti gyógyászat, az energetikai gyógyítás, a szellemgyógyászat vagy bármilyen lelki okokat előtérbe helyező iskola nem tekinthető a szakterület puszta bővítésének, hanem új paradigmaként van jelen a téma információs horizontján. Az élet minden területén új információ-halmazokba botlunk, melyek csodálatos kuszaságban ötvözik magukba a „régi” egyszerű bővítését, a gyökeresen új mélységi információt, a szintetizáló szemléleteket, az alapszintűt és a bonyolultat, a téveset és a helytállót…
De vajon foghatjuk-e az információ-áramlás és a (valódi) kommunikáció elszakadását egymástól arra, hogy egyszerűen csak „túl sok” az információ? És ha így van, akkor lehet-e kiutat találni egyáltalán ebből a válságból, hiszen az információ már sohasem lesz kevesebb, sőt. Ha belátjuk, hogy a kommunikáció fogalma nem pusztán információ-cserét jelent, hanem lényegét tekintve megértés, helyén-kezelés és lényegi párbeszéd, és tudomásul vesszük, hogy az információ korában mindez csorbát szenved a tudatok közötti kapcsolat meglazulása miatt, akkor milyen feloldás várható? Még ha valamilyen evolúciós kvantumugrás segítségével remélhető is volna, hogy mindazt a bővülést, ami az információ-áramlásban végbemegy, az emberi tudat, mint egyfajta szuperszámítógép követni tudja, remélhető-e akkor is visszatérés a lényegi megértéshez, a kommunikáció szerves, organikus, ökologikus jellegéhez? Vagy egy ilyeténképp felfogott tudat sem volna már más, mint önmagától és a többi tudattól elidegenedett „tárolóegység”?
Az „információs társadalomban” végighúzódó törésvonalak azt mutatják, hogy részeiben egyre hatékonyabban működő világunk egyre gyorsabb ütemben szakad el a kommunikáció valódi jelentésétől, attól a perspektívától, hogy a részek egyre mélyebben, organikusan „értsék meg” egymást, egy ökologikus, harmonikusan együttműködő, egységes rendszer keretein belül. A felvázolt tendencia, a részek „egymástól széttartó” mozgásának következtében előrevetíti a civilizációs összeomlás képét, amelynek következtében az információ-mennyiség radikálisan összezsugorodik, mintegy új barbárság keretei közé szorul, és kezdetét veheti egy újabb kísérlet az információ és a vele organikusan összekapcsolódó kommunikáció kimunkálására. Nem jelent biztató alternatívát az sem, ha úgy gondolunk erre a folyamatra, hogy egy szűk csoport, diktatórikus kontroll alatt tartva a népesség túlnyomó többségét, irányítottan hajtja végre ezt a beszűkülési folyamatot. A történelemben számos ilyen pulzáló civilizációs mozgást megfigyelhettünk már, a lényegi különbség mindössze annyi, hogy mindez most globális méretekben történik.
Ám egy tendencia mindig egy adott ismerethalmazból kiinduló lineáris meghosszabbítást jelent csupán, és nem számol a folyamat során bekövetkezhető „ugrásokkal”, paradigmaváltásokkal. És ha tendenciaként értelmezzük, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a paradigmaváltásokat megelőző felhalmozódási folyamatokat sem, jelen esetben azt a mozgást, ami az emberi tudatosságban történik napjainkban. És ez a mozgás az, ami a tudat egyszerű információs ismeretbővülésén túl egy valódi evolúciós váltás lehetőségét tartogatja.
Annak érdekében, hogy a lehető legegyszerűbben, és ugyanakkor a legszélesebb körben használhatóan definiáljuk a tudatosság fogalmát, és könnyen kapcsolni tudjuk az információ / kommunikáció fogalmaihoz, mindössze két jellegzetességét emelnénk ki.
A tudatosság nem más, mint a tudatában lenni annak, ami ITT ÉS MOST VAN. Ha az emberi tudatnál szélesebb értelemben használjuk, mondhatjuk egyszerűen azt is: tudatában lenni annak, AMI VAN. Ez a „tudatában lenni” két dolgot feltételez: a) érzékelést; és b) annak tudását, hogy az érzékelt mit jelent.
Az „érzékelést” a szó legszélesebb értelmében véve, minden tudatunkba beáramló információ fogadásaként értjük, tehát az összes érzékszervünk, értelmünk, felfogásunk, sőt, akár a Wictor Charon által említett „mágikus érzékszerveink” által közvetített információk befogadásaként is. Nem képzelhető el tudatosság anélkül, hogy valamilyen szinten ne lépne interakcióba a környezetével, ne érzékelje a „valóságot”.
A „mit jelent” pedig arra utal, hogy az érzékelt információ a „megfelelő helyére” kerül, hogy a befogadó nem csupán mechanikusan észleli, hanem értelmezi is a beérkező tartalmakat, és adekvát módon bánik velük. Tudja, hogy „mi okoz mit”, minek mi a következménye, melyik információ melyikhez kapcsolódik, és ennek megfelelően érvényes kommunikációt tud folytatni.
A tudatosság fenti definíciója egyaránt alkalmazható az emberi, és annál alacsonyabb vagy magasabb tudati állapotokra is, de az emberi tudatossági szintek is jól értelmezhetőek általa, és bármilyen területen, bármilyen kiterjedésben megérthető egy személy tudatossági szintje. Lehet valaki tudatos egy adott szituációban vagy területen, ha ott és akkor az információk széles körét tudja befogadni, és azokat a megfelelő, (az egyes részeket ökologikusan összekapcsoló, a környezettel harmonikus kapcsolatot létesítő) összefüggésbe tudja beágyazni. A tudatossággal egybekötött közkeletű kifejezések (tudatos táplálkozás, tudatos vásárló, testtudatosság, tudatos teremtő, stb.) értelmezhetők ezáltal épp úgy, ahogyan a magasabb spirituális állapotok is. A katatón beteg, aki szinte mit sem fog fel környezete jelzéseiből, és nem is ad adekvát válaszokat rá, épp úgy a tudatosság (információ-kommunikáció) egy adott szintjét, állapotát jelenti; mint a spirituális mester, aki meditatív állapotban, érzékelése széles spektrumát használva tisztában van belső folyamatainak és a külső történéseknek egészen széles rétegeivel. Akár több dimenziót és síkot átívelően is. Más-más szinten fogadják be, és helyezik el, értelmezik, kommunikálják az információkat.
Az érzékelés és az érzékelt megértése között azonban sokféle elcsúszás lehetséges. Amennyiben az érzékelt tartománya túllép azon a mértéken, amit az adott tudat befogadni, azaz adekvát módon elhelyezni (kommunikálni) képes, egyfajta túlterheltség jelenik meg, amelyre a tudat védekezően reagál. „Kikapcsol”, elfárad, összeomlik… A pszichiátriai gyógyító munkák jelentős része felfogható annak kísérleteként, hogy a páciens által érzékelt történések, információk túlterheltségében „rendet vágjon”, és segítsen elhelyezni azt egy organikus összefüggésrendszerben. Ha „túl sok” az információ, a tudat tehát beszűkül.
A másik elcsúszás, „beszűkülés” lehet, ha az adott tudat otthonosan mozog egy adott összefüggésrendszerben, ám elzárja annak lehetőségét, hogy újabb területekkel lépjen kapcsolatba, újabb információkat fogadjon be. Mindkét esetben csak úgy léphet magasabb tudatossági szintre valaki, ha a két oldalt harmonizálja, az egyiket felzárkóztatja a másikhoz. A legtöbb esetben ez az elcsúszás természetes, nagyon ritkán halad a kettő teljes szinkronicitásban. Sokszor találkozunk olyan jelenséggel, sokszor fogadunk be olyan információt, melyet még nem tudunk a helyére tenni, és csak később „világosodik meg” az értelme; és előfordul az is, hogy egy adott összefüggésrendszer kereteit megértve csak később érkeznek meg a megértést elmélyítő tartalmak, információk, tapasztalatok. Mindaddig, ameddig ez a két terület nem válik szét végletesen, a fejlődés természetes és organikus, a tudati tágulás ökologikus, egészséges módon zajlik. Információ-beáramlás és külső-belső kommunikáció együtt haladnak.
Ha a fenti definíciót az „információs társadalomról” mondottakra rávetítjük, akkor könnyen adódik az analógia, hogy: jelenlegi civilizációnkat egy épp beszűkülés előtt álló, információs túlterheltségben szenvedő beteghez hasonlítsuk, az „őrület” valamely stádiumában. Óriási mennyiségű információ borította el, mellyel minden jel szerint nem tud mit kezdeni, és olyannyira nem, hogy az már saját maga és környezete számára is „közveszélyes”. — De vajon mi jelentené a „kúrát” „kollektív beteg(ség)ünk” számára?
Az információk mesterséges beszűkítése nem lehet megoldás. A szakértők, specialisták és szakbarbárok korszakát éljük, amikor az egyes tudás-területeken mozgók már a saját területük információit sem tudják maradéktalanul jól kezelni, és az egyre kisebb helyre szoruló kompetenciák maximum ideig-óráig tudják feledtetni azt a bizonytalanságot, ami a nagy egésszel való kapcsolat hiányából fakad. A bizonytalan tudat persze védekezésképpen igyekszik felnagyítani magát, és abszolutizálni az érzékelt valóságdarabkának azt a kis szeletét, amelyen otthonosan mozog. Igazságharcoktól és véleményektől, vitáktól hangos az „információs sztráda”, és a marginális nézőpontok kavalkádjában vagy valamelyik barikádra esküszik fel valaki, vagy elzárkózik a befogadástól és az interakcióktól.
Ám utolérheti-e valaha a megértés és a komplex magyarázat (igénye) ezt az eszeveszett információ-bővülést? Hogyan lehetséges ebben a folyamatban, az információk radikális lecsökkentése vagy az elzárkózás aktusa nélkül rendet vágni, és hogyan tud az egyes ember adekvát módon kommunikálni még a „világgal”? Lehetséges-e ekkora mennyiségű információval ökologikus harmóniában lenni, és valódi kommunikációt folytatni?
Ha a paradigmaváltás felé tartó mozgás a tudatosság fejlődését jelenti, akkor miképp kell elképzelnünk ezt? Még ha világosan látjuk is az emberi tudatban tárolt információk mennyiségének bővülését és potenciálját, – elég, ha csak a száz évvel ezelőtti tankönyveket összevetjük a maiakkal –, épp az imént jelentettük ki, hogy az emberi instrumentum átalakulása nem várható oly mértékben, mint amilyen mértékben a világ információ-áradata szükségessé tenné. Hogyan képes akkor a tudat ebben az áramlásban valódi kommunikációt folytatni, ha nem lehetséges számára az összes információ befogadása és kiértékelése?
Pilinszky-ék számvetése annak idején arról szólt, hogy az egyre bővülő információ-áradat közepette a megszokott információ-befogadás és értékelés, a figyelem természetes terei már nem elegendőek, nem működnek, hézagossá váltak, és fontos információ-darabkák esnek ki a befogadás, a figyelem, az érdemi kommunikáció teréből. Hol van már az az idő, amikor egy adott terület prominens képviselői személyesen ismerték egymást, amikor minden tanulmány, gondolat elolvasása, „megemésztése” természetes volt, amikor még átláthattuk egy terület teljes spektrumát? Sokszor két szomszédos egyetemi szobában ülő professzor sem ismeri már egymás életművét, és lassan teljesen tét nélkülivé, jelentéktelenné válik minden előadás, megnyilatkozás, önkifejezés. Legjobb esetben is szórt figyelem jut csak arra, amit a Másik mond. Az információ-áramlás hatékony persze, egy előre megkonstruált elvárásrendszerben már maga a rendszer dönt arról, hogy milyen inputra milyen output a legmegfelelőbb, de ez a rendszer egyáltalán nem igényli, hogy a megértés csöndjében valódi kommunikáció jöjjön létre.
A kommunikáció nem egyenlő az azonnali válasz-reakciókkal. Ha egy érzékelő azonnali, megértés nélküli reaktív üzemmódban van, kvázi az idegrendszere automatikus válaszait adja csupán, az a legkevésbé sem jelent tudatos jelenlétet. Épp annyira érezzük válaszait kielégítőnek, ahogy egy emailre automata levélküldő által adott választ sem tekintünk kommunikációnak. A valódi kommunikáció feltétele az a „csönd”, az az éber tudatosság teremtette „távolság-burok”, melyben az információk a „helyükre kerülnek”, jelentőséget kapnak. A tudatosság szintjétől függően ez időben nagyon különböző lehet, akár pillanatokon belüli is, de mindenképp érzékelhető a különbség: automatikus válasz-reakciót kaptunk, vagy valódi kommunikáció történt egy másik tudattal.
Kérdésünk tehát ez: miképpen lehet egy befoghatatlanul és felfoghatatlanul nagy mennyiségű információ-halmaz közepette valódi kommunikációt folytatni?
A legegyszerűbb analógia, ami kínálkozik, – és igyekszünk óvatosan elkerülni az azonnal kínálkozó spirituális vonatkozásokat –, az a periférikus és a koncentrált látás analógiája. Vezetés közben irdatlan mennyiségű információt dolgozunk fel anélkül, hogy az információk többsége valaha is figyelmünk fókuszába kerülne, és mégsem tekinthetjük „beszűkülésnek” ezt. Mert a megtett út során – jobb esetben – a periférikus információk is azonnal rendelkezésre állnak, ha szükségük van rá. Számtalan kísérlettel bizonyították már a tudat e hihetetlen képességeit. Az út során folyamatosan csak a számunkra releváns információkat engedjük figyelmünk fókuszába, de az információk teljes spektruma rendelkezésünkre áll szükség esetén, és így folyamatosan adekvát válaszokat tudunk adni az újabb és újabb helyzetekre. Folyamatos kommunikációban vagyunk környezetünkkel, és ha figyelmünk éber, (a megfelelő tudatossági szint jelen van,) akkor érzékelés és információ-feldolgozás harmonikusan együtt mozog.
Ezt az analógiát használva elmondhatjuk, hogy a tudatosság fejlődésével létrejövő paradigmaváltás, a tudat evolúciója valami olyasmit jelenthet, hogy a világ folyamatos érzékelése mellett képesek vagyunk adekvát válaszokat adni minden számunkra fontos helyzetre, anélkül, hogy a szó klasszikus értelmében vett információ-feldolgozást végeznénk. Ama felhalmozódási folyamatnak, mely ezt a paradigmaváltást előkészíti, része az egyre szélesebb körben erősödő kapcsolat-keresés az „Egész”-szel, mely – régi-új érzékszerveink újraélesztésével – a világ folyamatos érzékelését jelenti. És része ama képességünk újra-felfedezése is, mely biztos megkülönböztető erővel képes a folyamatosan érzékelt valóságból lehívni a számunkra épp aktuálisan fontos feldolgozandó információ-darabkákat. Ez a fejlődési folyamat nem horizontális bővülést, hanem egyfajta vertikális kiterjedést feltételez. Számtalan történet áll már rendelkezésünkre arról, hogy egy adott összefüggésben nem a legtöbb információt tároló tudat adja a legadekvátabb válaszokat, hanem azon egyéniségek tudata, akik a görcsös információ-feldolgozás helyett az egyszerűbb „információ-lehívást” alkalmazzák. Magától adódó és többször használt párhuzam erre a rekeszekre osztott könyvtár és az internet kapcsolata…
A jelenleg zajló erjedési, paradigmaváltást előkészítő felhalmozási, evolúciós folyamatban egyre több és több olyan mozaik rakódik össze, mely kirajzolja a – talán egyetlen túlélési esélyt jelentő – tudatosság-ugrás jellegét. Vannak példák az ősi, a modern civilizációs elcsúszás előtti kultúrákból, (gondolhatunk itt akár az ausztrál bennszülöttek vagy Anasztázia bölcsességére,) és egyre több ilyen példát találunk az uralkodó civilizációs trend alól kibúvó „korszerűtlen személyek” körében is, akik különböző hozzáféréssel rendelkeznek a mindent átfogó „kvantumleveshez”, ha tetszik ’Akashához’. Ha kevesen is alkalmazzák ma még teljes spektrumában és teljes biztonsággal ezt az információ-elérési és kommunikációs lehetőséget, mégis elmondható, hogy valamilyen szegmensében egyre több emberhez érkezik meg eme kommunikációs áttörés lehetőségének tudata.
Milyen lenne egy „információs társadalmat” meghaladó „kommunikáció alapú társadalom” felépítése? — A változás mindenképpen az egyes tudatokon belül kezdődik, de természetes módon a kollektív tudat változásával együtt megy végbe. Az információs forradalom utáni társadalom csak abban az esetben lehet életképes, ha olyan egyéniségek kifejlődésével jár együtt, akik természetes képességükként visszaveszik a saját „középpontjukkal” való kapcsolatot, akik ennek következtében saját „itt-létük” céljával és irányával tisztában vannak, és akik számára ennek kibontakoztatása szabja meg, hogy az információk halmazából melyek azok, amiket figyelmük fókuszába kell helyezniük. Az Egészre irányuló folyamatos érzékelés mellett megteremtik magukban az automatikus válasz-reakciókon túli, valódi kommunikációt lehetővé tevő csendet.
A tudatosság e magasabb, – de korántsem fantasztikus vagy emberfeletti – szintjén működő egyéniségek természetes módon alkotnak közösséget, és működnek együtt a kisebb és nagyobb csoportfeladatok mentén, és természetes módon képesek érzékelni a közösség helyzetét és a követendő irányokat, és képesek a közös érzékelést hatékony, kon-szenzus alapú döntésekké konvertálni. Az ilyen közösségekből pedig természetes módon fejlődik ki a kommunikáció alapú társadalom, ahol az egyes részek állandó és organikus kapcsolatban állnak önmagukkal, egymással és a külső környezettel. Közük van egymáshoz.
Az ilyen társadalom épp oly szervesen és „gazdaságosan” bánik a szükséges információkkal, ahogy az élő szervezet is, mely sem több, sem kevesebb információt nem igényel működéséhez, mint ami az adott pillanatban jól-létéhez kell. Mind a túlterheltség, mind a hiánybetegségek a szervezet leépüléséhez vezetnek. A valódi kommunikáció visszaállítása a jelenlegi túlterheltségi sokkból épp olyan jótékony és éltető hatással lesz társadalom testére, ahogy az elfagyott tagokra, szervezetre is jótékony hatással van a kandalló melege. A visszatérő élet, a meginduló vérkeringés járhat zavarokkal, olykor fájdalmas és ijesztő folyamatokkal, de mégis ez jelenti a test életben maradásának zálogát. — Ideje már bemennünk a melegre.
Szentendre, 2014-06-17
Jegyzetek
1 – Ha arról is szót ejtünk, hogy a hetvenes években hogyan jelentkezik a költői jelenlét problémája, akkor nem feledkezhetünk meg egy furcsa – és szomorú – irodalomszociológiai tünetről: arról, hogy egyre több vers jelenik meg, s ebben a versáradatban, versárvízben a megjelenés, a nyomdafesték már régen elveszítette eredeti értelmét, funkcióját. Költők százai jelennek meg, száz meg száz versüket nyomtatják ki, s mégis észrevétlenek maradnak. Szóval a megjelenés, a megszólalás ténye az oda nem figyelés tökéletes visszhangtalanságában vész el – amitől egyre több költő fuldoklik. Mi adhat kárpótlást a költőnek azért az oxigénszegény tengődésért, a nyilvánosság fórumain végbemenő, de tökéletesen észrevétlen agóniáért: a költői kommunikáció mai csődjéért, amitől majdnem mindenki (arra érdemtelenek is persze) Hölderlin vagy Mallarmé mai sorstársának érezheti magát?
2 Bár az idézetben szó szerint nem az információ szót használják, hanem „a kommunikáció inflációjáról” beszélnek, a szövegösszefüggésből kiderül, hogy ez a „túl sok” beáramló információt, illetve az azokkal kapcsolatos figyelem hiányát jelenti lényegében.