A modern világ keveset tud Newtonról, és amit tudunk, gyakran azt is félre értelmezzük. Érdemes ezzel kapcsolatban idézni a világhírű közgazdász, John Maynard Keynes beszédének egy részletét, amely 1942-ben, Newton születésének 300-adik évfordulóján hangzott el:
„…A 18. század óta Newtont a modern kor első és legnagyobb tudósának tartják, racionalistának, aki megtanított minket vegytisztán, a hideg ész szabályai szerint gondolkodni. Én más megvilágításban látom őt. Nem hiszem, hogy bárki, aki figyelmesen átolvasta annak a ládának a tartalmát, amelyet 1696-ban csomagolt össze, mielőtt végleg elhagyta volna Cambridge-t, így látná Newtont. Az ebben őrzött iratok, bár részben szétszóródtak, nagy részük mégis ránk hagyományozódott. Ezek tanúsága szerint Newton nem az ész korának első embere volt, hanem az utolsó mágus, az egyik utolsó a babiloni és sumér varázslók közül, az utolsó nagy elme, aki ugyanazzal a kereső tekintettel szemlélte a látható és a szellemi világot, mint azok, akik nem kevesebb, mint 10 000 évvel ezelőtt lerakták szellemi örökségünk első építőköveit…” (Tóth Csilla fordítása)
Érdemes azt is tudni, hogy a nevezett láda tartalmát, vagyis Newton alkimista feljegyzéseit a Royal Society 2005-ben nyilvánosan kiállította.
Az itt található iratokban szó esik a Bölcsek Kövéről, Salamon Templomáról, Atlantisz legendájáról, mágikus és misztikus tanításokról, nem utolsó sorban a végítéletről és a világ végéről, amely a számításai szerint legkorábban 2060-ban következhet be. Ezt azonban meg fogja előzni Krisztus újbóli eljövetele, és ezzel a kezdetét veszi a JÓ és a GONOSZ végső küzdelme.
A tudománynak pedig a legfontosabb feladata, minél pontosabban meghatározni ennek várható időpontját.
Annyit tudunk Newton életéről, hogy koraszülött volt, és puszta szerencse, hogy életben maradt. Apja még a születése előtt meghalt, anyja magára hagyta, és a kisfiút a nagyanyja nevelte. Miután egy kisvárosi gimnáziumban kitűnő eredménnyel érettségizett, ösztöndíjasként vették fel a Cambridge Egyetemre. 1665-ben diplomázott, 1667-től az Egyetemen a Trinity College (Szentháromság Kollégium) tanára, majd 1669-től tanszékvezető professzor lett. 1696-ban ott hagyta az egyetemet, és az állami pénzverde főfelügyelője, majd 1699-ben a pénzverde igazgatója lett. Newtont a tudományos eredményei alapján 1672-ben beválasztották az 1660-ban alapított brit Királyi Természettudományos Társaság (Royal Society) tagjai közé, ennek 1703-tól a haláláig az elnöke volt, 1705-ben pedig Stuart Anna, Anglia, Skócia és Írország királynője lovaggá ütötte, ettől fogva viselte a „sir” előnevet.
Nem kétséges, hogy a fizikából és a matematikából Sir Isaac Newton csinált valódi modern tudományt, azzal, hogy a természet működésének matematikai alapelveiről 1687-ben megjelent művében (Principia) tudományos alapossággal fejtette ki a tömegvonzás és a klasszikus mechanika törvényeit, és a felsőbb matematika alapelveit.
Newton azonban nem csupán matematikus, fizikus és csillagász volt, hanem teológus, filozófus, és alkimista is, bár ez utóbbi tevékenységét igyekezett titokban tartani.
Newton ugyanis a professzori kinevezése után, az Egyetemen, a szobájával szemben felállított egy alkimista laboratóriumot, ott végezte titokban a kísérleteit, és készítette ezoterikus írásait.
Behatóan tanulmányozta a Bibliát is. Mélyen hitt abban, hogy az alkotásai közül a teológiai kutatásai és a vallási tárgyú írásai fontosabbak lesznek az utókor számára, mint a tudományos felfedezései, amelyeket csupán a munkája egyfajta „melléktermékének” tekintett, azonban ebben Newton nagyot tévedett. Vallási megszállottságában közvetlen személyes (meditatív?) kapcsolatot is szeretett volna Istennel kialakítani, azonban ez a kísérlete sikertelen maradt.
Newton hitt abban, hogy a világban okkult módon minden mindennel összefügg, ezért a végső valóság megismerése elsősorban a mágia módszereivel lehetséges. Ebből fakadt a tömegvonzásra vonatkozó felismerése is, az, hogy az égitestek sok millió mérföld távolságból titokzatos vonzóerővel hatnak egymásra. Bár ezt az elképzelését számos kortárs tudós sötét középkori okkultizmusnak titulálta, ma már ezt a titokzatos vonzóerőt így nevezzük: gravitáció.
Newton a legfontosabb feladatának tekintette annak meghatározását, hogy mikorra várható Krisztus második eljövetele. Ehhez alaposan tanulmányozta János próféta Jelenésekről írott Könyvét. Meg volt győződve arról, hogy a titok megfejtéséhez az égbolt szolgáltatja a kulcsot, vagyis a csillagok állása és a bolygók mozgása.
Úgy gondolta azonban, hogy ehhez még túl keveset tudunk a természet működéséről, ezért egy helyütt így fogalmaz: „Olyan vagyok, mint a tengerparton játszó gyermek, aki játék közben imitt-amott egy, a szokottnál laposabb kavicsot vagy szebb kagylót talál, míg az igazság nagy óceánja egészében felfedezetlenül terül el tekintetem előtt.”
A „titok” megfejtésére irányuló törekvése mindenképpen fontos szerepet játszhatott a tudományos eredményeiben.
A cél érdekében ugyanis szükséges volt a bolygó mozgások sokkal pontosabb ismerete, mint amivel abban az időben a csillagászok és az asztrológusok rendelkeztek.
A Galilei féle lencsés távcsövekkel azonban nem lehetett igazán pontos megfigyeléseket végezni, az ún. „kromatikus aberráció” miatt, amelynek oka az, hogy az üveg törésmutatója, és emiatt az üveglencsék fókusztávolsága is függ a fény színétől, márpedig a csillagok fénye sok féle színű (hullámhosszúságú) fény keveréke.
A hiba kiküszöbölése érdekében Newton feltalálta és elkészítette a róla elnevezett parabola tükrös távcsövet. Ez az elvileg lehetséges legtökéletesebb távcső megoldás, olyannyira, hogy a Föld körül keringő Hubble űrtávcső felépítése is ugyanezt az elvet követi.
A távcsöves megfigyelések alapján pedig kiderült, hogy a bolygók – Kepler egyenleteinek megfelelően – tényleg nagyjából ellipszis alakú pályákon keringenek. De csak nagyjából, de nem pontosan. Ennek oka pedig Newton szerint az lehetett, hogy a bolygók, a közöttük fellépő titokzatos kölcsönhatások miatt egy kicsit megzavarják egymás keringési pályáját.
A kölcsönös zavaró hatás kiszámítása érdekében meg kellett alkotni a gravitáció egyenleteit, valamint a mechanikai mozgások klasszikus egyenleteit. Ahhoz pedig, hogy az egyenleteket meg is lehessen oldani, ki kellett dolgozni a felsőbb matematika módszereit. Newton tehát megalkotta a differenciálszámítás és az integrálszámítás elméletét. Ez az a matematikai módszer, amely a mai napig a mérnökök és a fizikusok legfontosabb matematikai eszköze, nélküle nem létezhetne modern technika, nem lenne autó és repülőgép, nem volna villanyvilágítás, számítógép, telefon, TV, és Internet.
Elterjedt tévhiedelem, hogy a Newton féle klasszikus mechanika idejétmúlt, mert azt a relativitáselmélet és a kvantumfizika megdöntötte. Erről azonban szó sincs. A modern fizika nem a klasszikus fizika cáfolata, hanem annak továbbfejlesztése, olyan, mint az épületek emeletei, amelyek nem cáfolják az alapozás létjogosultságát.
Nem túlzás ezért Keynes professzor megállapítása, hogy Newton igazi mágus volt.
Nem álltak rendelkezésére modern kísérleti eszközök, és mégis, egyfajta intuitív ráérzéssel képes volt olyan törvényszerűségeket felismerni, amelyek létezése ellenkezik a köznapi megszokott szemléletünkkel.
Gravitációs elméletét például hevesen támadták az akkori „szkeptikus” tudósok. Azt mondták, a legbutább ember is tudja, hogy a ló csak akkor tudja húzni a kocsit, ha azt utána kötik. Képtelenség ezért, hogy a Hold azért kering a Föld körül, mert közöttük vonzóerő működik, hiszen a Hold nincs utánunk kötve.
Newtont azonban a kritika nem nagyon érdekelte. Ami igazán érdekelte, az Krisztus várható második eljövetele volt. Erre a kérdésre azonban soha nem sikerült megtalálnia a választ.