Ahhoz, hogy szerethesd az igazságot, meg kell ismerned az igazságot, ám az igazság megismerése egyenlő annak tagadásával. Ami megismerhető, az nem az igazság, mert ami az idő foglya, az többé már nem az igazság. Az igazság állandó mozgásban van, ezért nem mérhető az időben és szavakkal; akárhogy igyekezünk is megragadni, kifolyik az ujjaink közül. Így hát az igazságot szeretni ugyanazt jelenti, mint ismerni az igazságot - az ember nem szerethet valamit, amit nem ismer. De az igazság nem könyvekben, bálványimádásban, templomokban keresendő. Megtalálni csak a történésekben, az élet áramában, a gondolkodás folyamatában lehet. (Jiddu Krishnamurti)
avagy a Külső Emberen kívülre kerülés kulcsa a Belső Ember Szerelmének, az iker-lény állapotnak a megélése
Varga Csaba Isteni jelem, a szerelem című kötetének ismertetője
Amikor Varga Csaba barátom megkért arra, hogy írjam meg Isteni jelem, a szerelem című verseskötetének ismertetőjét, nagyon megörültem, ugyanakkor rögtön át is éreztem ennek a feladatnak a roppant súlyát, hiszen, nem mindennapi kötetről van szó. Másfelől, szerelem- és léttapasztalataim korántsem biztos, hogy megfelelő alapot jelentenek egy ilyen nagyszabású kötet releváns és valid ismertetőjének megírásához. Harmadsorban pedig, aki olvassa a Belső előhangot, máris képbe kerül a kötet mondanivalóját illetően.
Mit is lehet akkor itt írni erről a „mosolygó könyv”-ről? – tűnődöm félhangosan. Most csak arra a bizalomra tudok hagyatkozni, mellyel lelki testvérem és szellemi szövetségesem megtisztelt. Nem tehetek mást, mint hogy éppen így bízom önmagamban és írok.
Az eksztázis valóban elragadtatás. Mária Magdolna is azt üzeni nekünk: a szerelem – eksztázis és egység. De ez semmiképpen sem jelenthet önkívületi állapotot, a tudat elhomályosulásának és a környezettel való interakció gátoltságának az értelmében véve.
De akkor mi az, amin – az ógörög kifejezés tanúsága szerint – kívül állunk? Hétköznapi értelemben véve, magunkon kívülre kerülünk. Külső nézőpontból szemléljük az egós elme által irányított ént, azaz a Külső Embert. S egyúttal ez a külső nézőpont nagyon is belsővé válik. Lényünk mélyéből tekint a világra. Abból a mélységből, melynek kristálytiszta vizét nem borzolják az ego viharai.
Az az eksztázis, melyet Varga Csaba kötetéből megismerhetünk, valójában mélységes ensztázis, azaz, benne-állás. Az Önvaló fényével átitatott Felsőbbrendű Énbe, más néven, a Belső Emberbe való megérkezés. Másfelől megközelítve: A Belső Embernek a földi testbe való lehorgonyzása. Égi és Földi világ összekapcsolása. Új Ég és Új Föld születése.
Amikor megkérdeztem a szerzőt, hogy milyen terjedelmű bevezetőre gondolt, azt felelte: „Egy bekezdésre.”. Egyötöd, egynegyed könyvoldalnyi szöveg képe jelent meg lelki szemeim előtt, így rögtön a következőt válaszoltam: - Az lehetetlen!
Abból indultam ki, hogy írtam korábban recenziót A végső stádium című prózaversről, mely előkelő helyen szerepel ebben a kötetben, és annak a terjedelme két A4-es gépelt oldal. S most egy teljes kötetről – mintegy 60-70 versről – írjak egy nyúlfarknyi bekezdést?!
Természetesen, hosszabb lesz ez az írás, de eljátszottam a gondolattal: Mi lenne, ha egyetlen, vagy legfeljebb kettő mondatot írhatnék? Ez egy szlogen lenne: Amit tudni akarsz a szerelemről (De sosem merted megkérdezni). Természetesen Woody Allen filmjének címét parafrazeálva. És miért éppen az ő filmjének címét? Mert a filmrendezés eme ikonja mindig is híres volt tabudöntögető megközelítéséről. – Nocsak! – kaphatja fel a fejét a tisztelt olvasó. – Talán csak nem arra szeretne célozni ennek az ismertetőnek az írója, hogy a szerelem tabu?! De bizony, arra szeretnék célozni.
Olyan nagyszerű korban élünk, amikor hatalmas változások zajlanak. Aki egy kicsit is érzékeny erre, az észleli. De ugyanakkor, ez még a leomlásra váró tabuk kora is. Nem. Nem a szex, nem a pénz, és nem is a halál a valódi tabu korunkban. Hanem olyasmi, amiről nem is gondolnák sokan. Ami korunkban érinthetetlenné (és sokak számára érthetetlenné és élhetetlenné) vált, az a szeretet és a szerelem. És a kör! Az egymás kezét fogó emberek köre, csoportja. Ha megfogod egy „vadidegen” ember (van olyan, hogy teljesen idegen?) kezét, netán megöleled, az emberek furcsán néznek rád. Ha a nyilvánosság előtt kijelented, hogy számodra idegen embereket is szeretsz, már összesúgnak a hátad mögött. Ha ennek elég gyakran adod jelét, még az is lehet, hogy szektásnak, netán nem beszámíthatónak tartanak. (Hagyjuk meg nekik, hogy mit értenek ezen az elhatároló kifejezésen.) Sokan vannak még - sajnos - akik abban a meggyőződésben tengetik sanyarú - és határozottan jobb sorsra érdemes - életüket, hogy józan, megfontolt, tisztességes felnőtt ember nem tesz ilyet, miközben minden ízükben a szeretet után epednek. Óhajtják, hogy tiszta szívvel szeressék őket és hogy ők maguk is álarcok nélkül szerethessenek. Csak nem tudnak róla, hogy lelkük mélyén ez a mindenen átsütő vágyakozás honol. Hogy ha ez a siralmas kritérium a józanság általuk megadott mércéje, akkor én továbbra is nagyon őrült akarok lenni, sőt, fokozni szeretném ezt az állapotot.2
Ezt az önvallomást csak azért mertem itt elhelyezni, mert úgy gondolom, hogy korunkban Varga Csaba ennek a nem közismert (azaz, széles körben nem tudatosodott) tabunak a ledöntésében játszik fontos szerepet. A szerelem-állapot nyilvánosság előtti felvállalásával, a szeretettség, majd a szeretetlenség, a fájdalom, a lázadás, a kiüresedés, az újratöltődés, az ikerlénység, és a szerelem kibomlása stádiumainak és meta-stádiumainak felvállalásával bátran mutat utat, az ezt a felvállalást megélni jelenleg még nem merők számára. Azt is mondhatnánk, divatos szóhasználattal élve, hogy egyfajta coming out-ot látunk: a másság felvállalását.
Amikor a kötet első változatát olvashattam, a következőket írtam Varga Csabának válaszként: „Köszönöm a Földiek és az Égiek nevében is, hogy megírtad nekünk ezt a szerelem-szeretet térképet!” Mert jó volt olvasni, és mert valóban, mint egy térképen követhetjük nyomon az iker-lény szerelemkeresését, szerelem-kibontakoztatását, miközben a hangsúly a Külső Emberről a Belső Emberre helyeződik át. De akkor még nem láttam a teljes képet.3
De lássuk, milyen is ez a térkép! Lehet-e térkép és vajon mitől lesz az?
Az egész kötet geometriai középpontjában az A végső stádium című prózavers áll. Ide futnak be a korábbi létállapotok fényszálai és innen futnak tovább későbbi létállapotokhoz, és ide kanyarodnak vissza ezeknek a későbbi létállapotoknak a fényszálai, éppen úgy, ahogyan a pókháló finom szálain megcsillannak a harmatcseppek a simogató hajnali fényben.
Stációk stációja, egyfajta meta-stáció ez a vers.
Az talán mindenki számára ismert, hogy a pók a hindu vallásos-mitológiai leírásokban Máját szimbolizálja, aki az illúzió-hálót (újabb, divatosabb kifejezéssel a mátrixot) szövi. Az ógörög mitológiában és az északi népeknél is, sors istennő(k)ként szerepel. A Nagy Anya (Szűz Mária?, Ukko? Ősanya?) képe az észak-amerikai kontinens őslakosainál jelenik meg mint múlt és jövő összekötője. S ebben a képben egyesül a keleti és az északi kép, és valóban indo-germánná lesz: a pók az illúziólét és egyben a sorsfonalak szövedékét állítja elő. A karmafonalak hálójában áll és ugyanakkor transzcendálja is azt. Meghaladja, hiszen ő maga az, aki létrehozta e hálót. Az ember pont ilyen teremtő lény. A magunk teremtette világba belevetett létet éljük. Hálónk huzalait magunk szőjük. Múltunk gyújtópontjából sugarasan fényszálak futnak ki, mely szálakat a tanulás-spirál csillogó szála köti össze.
A pókhoz, az emberi lét alapvető szintjén, szinte kizárólag csak negatív képek társulnak, melyek a félelmekből, fóbiákból építkeznek.4 A spirituálisan fejlett ember volt képes meglátni a pók valódi üzenetét: ő tanítja nekünk az egyensúly megtartását. Hiszen teste egyszerre törékeny és erős, s habár ragacsos, de a fényben csodálatosan csillogó szálakon egyensúlyoz kecsesen. Egyensúlyt teremtve múlt és jövő, férfi és női minőség, a fizikai és a spirituális sík között. Az üdvözülést mutatja nekünk: a fizikai sík teljes átszellemítését, a Főnixként való feltámadást.
A pókháló spirális szerkezete megmutatja létünk ciklikusságát, az állapotok – eltérő szinteken történő – örök visszatérését, a háló középpontja mutatja a kiindulópontot, a sugárirányú szálak múlt és jövő köreit kötik össze. A spirál mentén való haladás lényünk középpontjába, magjába, az Önvalóba vezet. A hálóba ragadt légy az alacsony tudatszintű, egós ember, aki zaklatott vergődésével még jobban belegabalyodik a sors-szálakba. A pók, maga a Felsőbbrendű Én, aki lábait megveti e világban, mégis transzcendálja, hiszen a 2D-s alakzatból a 3D-be emelkedik. A háló, maga a Lélek, mely mindennek alapul szolgál, és a háló gyújtópontja, e kiterjedés nélküli, végtelenül piciny – mégis sugarakat kibocsátó – pont, maga az Önvaló. Vajon hogyan lesz a légy-állapotú Külső Emberből Belső Ember? Úgy, hogy a légytest – alkímiai kifejezéssel élve az ólom – feloldásával a pók – vagyis, az arany – teste épül a transzmutáció során. Ez az alkímiai transzmutáció kizárólag a világba vetett létben – Májá illúzió-szövedékében – jöhet létre. Minden emberi lénynek légy-állapotba kell kerülnie, hogy meghaladhassa azt.
Kedves Olvasó! Azt hiszem, nem követhetünk el hibát, ha figyeljük a pók tanítását, éppen úgy, ahogyan azt a nálunk bölcsebb természeti népek évezredekkel ezelőtt is tették.
Az bizonyosan kevesek számára ismert, hogy a pók nemcsak az élet és halál határmezsgyéjén egyensúlyozni képes Mester szimbóluma, hanem kettős tagoltságának köszönhetően – eltérően a rovarok hármas tagoltságától –, a misztikus számot, a nyolcast is megjeleníti. A 8 a Főnixként újjászületett ember száma, aki meghaladta a spirituális ember számát, a 7-et, ami a 3 (az Égi teremtés száma) és a 4 (a Földi lét misztériumának száma) összege. A 8 magában foglalja a már említett 4-et és hatványalakban (23) felírva a 3-at (és ennyiben a 7-et) is. És még egy számot, amit a 7 – azaz, a magányos spirituális ember – nem: a 2 dualitását. (Mely nem polaritás!)5 Az egymással játszó, egymást tételező iker-lénységet. Ezzel, a 8 új minőséget hoz be a megnyilvánult létbe. A 8. napon történő feltámadás, az üdvözülés, a test átszellemítésének misztériumát.
Az elfektetett nyolcas a ∞ jelét adja. Azt a jelet, mely a fejlődés korlátlanságára – és kortalanságára – mutat rá. Persze nem a technokrata értelemben vett meddő fejlődésére, melyet A végső stádium egy gyönyörű sora – e sorok szerzője szerint, irodalmunk egyik legcsodálatosabb sora – lírai egyszerűségével kifejez: „A fejlődés Szerelem nélkül azonban csak párafolt a boldogtalanság szemüvegén.” Ez a sor egyaránt utalhat az ember egyéni fejlődésére (a szövegkörnyezet is ezt az olvasatot támogatja), de utalhat a globális, össztársadalmi és tudományos—technológiai folyamatok korunkat – már tendenciózusan egyre kevésbé – jellemző erkölcsi nihiljére is.
És van még legalább egy fontos terület, melyet jelezhet a végtelen jele: A Mester és Tanítvány viszony energetikai geometriáját. A tanítvány sohasem bolygóként bolyong rögzített (és éppen ezért minden kreativitástól megfosztott!) útján a napnak tűnő mester körül. Mert a valódi Mester sohasem vonja ki a Tanítványt – s az éber Tanítványt nem is képes kivonni – saját köréből6. Mindenki a saját középpontjában marad. Ezek a körök – lemniszkátaként, akár az energetikai szívnek, a “fehér lyuk”-nak az iker-körei – az örökké áramló energia lágy nyolcasaival kapcsolódnak egymáshoz.
Ehhez kellemes keleti fuvallatként csatlakozik az a tény, hogy a nyolcas számnak, a 8-nak a kínai írásjele azt is jelenti, hogy virágzik.
Miért fontos megemlíteni az írásjeleket? Mert a pók egyúttal az ősi nyelvek titkainak őrzője7 is, magának az írásnak a megszületésénél bábáskodott a természetközeli népek tudása szerint. S ezek szerint, a nyolcas szám8 a világ virágzását is megjeleníti. És jelen pillanatban is beszélt nyelvünkbe betekintve látjuk ezt, nemcsak közeli—távoli rokonaink nyelvére rátekintve. Sőt, a magyar még közvetlenebbül és egyszerűbben fejezi ki mindezt.
A meta-stáció tehát az „átjáró”, a „szűk kapu”, a fektetett nyolcas átmetszési pontja, az egyensúlyi pont, a kiüresedési pont, a „tű foka”. És egyben a földi lét egyetlen lehetséges pontja, ahol a gödeli hurok9 problémája meghaladható, vagyis a végtelen önreferencia, az egyre átfogóbb magyarázatok igényének problémája. A magyarázatok mindig csak egy pillanatra nyugtatnak meg bennünket, aztán újabb szempontok merülnek fel – például az, hogy ennek a magyarázatnak a bizonyosságában is biztosak akarunk lenni – és ezért újabb elméletet, magyarázatot alkotunk. De a kérdés mindig ugyanaz marad: Vajon eljutottunk-e a megértésig? Ez az intellektuális percepció bizonyos értelemben konverzió, megtérés is: az egós elmétől a szívhez való megtérés.
Ez az „Árnyékos Világ”-ból való kitekintés és egyben a Mennyországba való legmélyebb betekintés pontja. Elmetevékenység nélküli önreferencia. A „kapujanincs átjáró”. A lajtorja, melynek egyik vége a „potens pokol” tárnáiban rögzül, s egyben a vaskor legmélyebben fekvő pontjába, míg túlsó vége a az Új Égbe vezet. A Belső Ember áll már e létrán, az Új Földön.
Most már látjuk, hogy e térkép – maga a versekből szőtt háló – különös formájú: nem a klasszikus spirálvonalat követi, hanem a végtelen jel fektetett nyolcasának íveit! Természetesen, ezt két egymás mellett létező, egymáshoz kapcsolódó spirálnak is felfoghatjuk. Iker-spirálnak. Mert hogyan is lenne lehetséges másként megmagyarázni az ember fejlődésének útját? A Külső Embertől a Belső Emberhez vezető utat. Egyetlen emelkedő spirállal? Be kell látnunk, hogy az eddigi magyarázat-kísérletek nem adnak magyarázatot – még kevésbé vezetnek megértéshez – és nem is képesek szemléltetni az emberi létállapot visszaeséseit egyetlen, magányos csigavonallal. Az egyedülálló spirál, oldalról tekintve a függőleges tengelyt, mutatja a felfelé ívelő fejlődést, a felülnézeti metszeti képen pedig a feladatok körkörösen (és mindig más szinten) ismétlődő visszatérését is. De vajon töretlen lendületű-e ez a fejlődés? Csak felfelé ívelő stációkkal találkozunk-e? Emberi létállapotunkban azt tapasztaljuk, hogy ez koránt sincs így.
Ha az egyedülálló – és a kétdimenziós alakzatból térbelivé tett – spirál nem képes rá, akkor hogyan képes megmutatni a visszaeséseket, zuhanásokat, sőt, a pokol legmélyebb bugyraiba történő alászállásokat a nyolcas, az iker-spirál? Ennek megmutatásához a most csak felülnézeti metszeti képet ki kell egészítenünk majd egy másik képpel!
Ha addig is megnézzük ezt a képet, egy ∞ jelet látunk. Sőt, egy möbius-szalagot. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mátrix, mely a ∞ jel határoló vonalai között kifeszül, möbius-mátrixot alkot. Ez a szalag jól fejezi ki az ember lényegi ikerlénységét: a külső-belső kapcsolatát, a Külső Ember és a Belső Ember egymást tételezését. A ∞ jel a möbius-szalag vetületi képe, mely maga is csak egy vetületi kép. Ezt is nagyon fontos látnunk, mert minden ábrázolás, így ez is dimenzióvesztést hordoz magában. Minek a vetületi képe a möbius-szalag (vagy möbius-mátrix), mely dimenzióvesztést hordoz magában? Az iker-spirál vetületi képe.
És ahogyan a möbius-szalag átmenetet képez – átjárót nyit – a külső és a belső felület között, az iker-spirál (azon felül, hogy ugyanezt tudja) megmutatja az átmenetet a fent és a lent között is10, melyre azonban a möbius-szalag önmagában nem képes.
De rögtön adódik a kérdés, ha két spirállal dolgozunk: Akkor hol van a másik fókuszpont? Hiszen, ha a klasszikus pókháló formából indulunk ki, azt mondhatjuk, A végső stádiumhoz futnak be és abból futnak ki a szálak. Az iker-spirál esetén azonban kell egy másik gyűjtőpont is. Ezzel szemben azt mondjuk, hogy három fókuszpont lesz. Ezekben a pontokban helyezzük el a tíz meghatározó verset.
Most egy kalandos utazásra hívom a Tisztelt Olvasót. Kérem, hogy képzelőtehetségét helyezze készenlétbe! Le fogjuk rajzolni a verseskötet szerkezetét. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a matematika egy ágának, a topológiának egy irodalmi alkotásra való kiterjesztését kíséreljük meg.11
Egy térbeli alakzat két, egymásra merőleges síkra vetített képét fogjuk látni. Ez a két kép együttesen alkotja a verseskötet – mint szerelem-térkép – használati útmutatóját.
Ebben az alakzatban, illetve vetületi képeiben fogjuk elhelyezni a kötet tíz legjelentősebbnek érzett/gondolt versét, melyek mintegy gyújtópontként szolgálnak a lélek útjának megértéséhez, továbbá a kötet többi versének elhelyezéséhez.12
A ∞ átmetszési pontjába, az „átjáró”-ba kerül A végső stádium. Ez a kötet központi verse. Ahogyan azt korábban már megfogalmaztuk, a kötetet alkotó írások mintegy geometriai középpontjában áll. Ugyanitt – vagy a „tű foká”-nak közvetlen közelében – jelenik meg az Egyszerű, végső igazságok másodikként és az Otthon lenni a keresztfán versciklus harmadikként, s végül Az isteni kegyelem módszertani leírása negyedikként.
A ∞ jel valójában a „felülről tekintett” két, egymáshoz kapcsolódó, egymáshoz simuló spirál vetületi képe. De melyek azok a versek, amelyek a két spirál fókuszpontjaiban állnak?
A bal oldali középpontja a Mélyalvás Ánanda combjai között, ötödikként, közvetlen közelében találjuk a Mennykoszorú tizenkét virággal c. ikerverset hatodikként, és a Szeretetgyolcsba című verset hetedikként.
A jobb oldali spirál fókuszpontja a Töviskoszorú tizenkét tövissel, nyolcadikként, az Ami a végtelen folyosón túl van c. írás kilencedikként és az Ima az elviselhető elviselhetetlen miatt tizedikként.
A bal oldalihoz tartoznak A végső stádium utáni, a jobb oldalihoz az azt megelőző13 időszakot megjelenítő versek.
Miután megvan a versek halmazának a vízszintes síkra vetített képe, mint topológiai alakzat, nézzük meg a függőleges síkon megjelenő vetületét. „Oldalról tekintve” két spirált látunk. A csavar az, hogy a bal14 oldali spirál emelkedő, tehát a – függőleges síkra vetítve – vonalként megjelenő vízszintes sík és az ugyancsak vonalként megjelenő fektetett nyolcas fölött jelenik meg, míg a jobb oldali spirál e vonal alatt! Az elsőként említett spirál alsó és az utóbb említett spirál felső köre nemcsak egymáshoz simul, hanem egy és ugyanaz (így kapcsolódik össze a két spirál): egy (végtelen sugarú) kör, mely egyben egy möbius-szalag vagy ∞ jel. Itt most (a vízszintes sík vetületi képével egybeeső) egyenesként látjuk.
A két kép együtt a lélek tanulópályájának (vetületi) képe, mely magasabb dimenzióban tekintve két, ellentétes irányba futó, de az átlépési pontban alsó illetve felső körével összekapcsolódó spirál. (Ezek a körök a ∞ jel függőleges síkra vetített képeként, egy vízszintes vonalként jelennek meg, mely a két egyenlő szárú háromszög egymás mellett fekvő és egy csúcsban kapcsolódó alapjait képezi.)
Csak most látjuk, hogy a Mélyalvás Ánanda combjai között valamint a Mennykoszorú tizenkét virággal és a Szeretetgyolcsba nem a bal oldali spirál alapkörének középpontjában helyezkedik el, hanem a spirál égbe nyúló csúcsa közelében. Csak a vetületi képe jelenik meg a ∞ jel síkjában. És az is most derül ki, hogy a Töviskoszorú tizenkét tövissel, az Ami a végtelen folyosón túl van és az Az ima az elviselhető elviselhettlen miatt15 a jobb oldali spirálnak a pokol legmélyebb tárnáihoz vezető negatív kúppalástja csúcsa közelében található, s szintén a vetületi képe jelenik meg a fektetett nyolcas jobb oldali körének középpontjában. Jövőből és múltból a jelenbe vetített képekkel dolgozunk hát. A különidejűségek egyidejűségével. Éppen úgy, mint amikor felnézünk a csodálatos éjszakai égboltra. Tündöklő csillagok és mélyfekete űr váltakozik. Ráadásul, különböző időkben létező / létezett csillagok fényét látjuk egyazon időben.
Ez a temporális megosztottság azonban nem fenyegeti a kötet logikai egységét. Sőt, csodálattal tölt el bennünket.
És most nézzük egyenként a kötet fókuszpontként aposztrofált tíz írását.
Első vers a már sokszor említésre került A végső stádium, melyet korábban már bemutattam. Az ehhez az íráshoz fűzött kommentár rövidített változatát közlöm. A teljes szöveg a Jegyzetekben16 olvasható.
„Ebben az írásban egyszerre jelenik meg a szomorúság mélységessége, a kiábrándultság taplószáraz sivataga, és a lázadás emésztő tüze. Különös egyveleg ez! Különös, mert elolvasása – a pokoljárást követően! – mégis derűt és könnyűséget ébreszt bennünk. […] A szerző teljes szabadsággal ír – isteni pimaszságot jelenítve meg soraival – hiszen, ahogyan azt megfogalmazza: »Most se félelem bennem, se remény«. És emlékezzünk, hogy éppen a nagyszerű Csögyam Trungpa mester az, aki úgy fogalmaz, hogy a “felháborító tulajdonság” csak akkor jellemzi a sambhalai harcost, amikor a félelmen és a reménykedésen egyaránt sikerül túllépnie. Ekkor eléri a tökéletes szabadság állapotát, hiszen ezzel a lépéssel befolyásolhatatlanná válik. […] Éppen ezért, e rövid, ám rendkívüli erejű írásnak A tökéletes szabadság kiáltványa címet is adhatnánk. […] Ám annak, hogy A végső stádium címet viseli, megvan a jó oka: Egy létminőség befejező szakaszához érkeztünk. »Nincs tovább«. Egyedül, az ősmagány állapotában, zsákutcába érkeztünk. […] S ha a vezérlő értelem tűnik el, akkor valóban nincs tovább. Akkor a fejlődés véget ért. Akkor »Inkább elpusztítok mindent, beleértve magamat is.« S ez nem tréfa! Ide már új cím kívánkozik: A vaskor alja. Azé a vaskoré, mely maga a »potens pokol«. […] Ez az írás egyszerre vallás- és tudománykritika. Valláskritika, mert mintha az Isten abszolút jóságába vetett hit eddig damaszkuszinak hitt pengeéle látszana kicsorbulni. […] Éppígy evolúció-kritika is ez az írás, és egyúttal masszív társadalom-kritika. Korunk kietlen lelki kősivatagainak kritikája. A töretlen fejlődésben hívő »optimista« tudósok és tudós-hívő technológia-zabáló tömegek szeméről a hályogot lemetsző kritika. Egy gyönyörűszép kritika, mely éppenséggel nem fejlődésellenes, hanem csak annak megmutatása, hogy a fejlődésnek (főként ha hagymázas álmokkal színezett) is van határa. Mégpedig az, ha a lét, ama nagy mozgása közben, lélektelenné válik: »De a fejlődés Szerelem nélkül csak párafolt a boldogtalanság szemüvegén.« A szerző, ihletett állapotában a szereteten túli szeretetről ír, magáról a misztériumon túli Misztériumról. […] megengedheti magának a legnagyobb pimaszságot is, melyet Istennel szemben író, s költő valaha is megengedett magának a világtörténelemben: »Jól van Istenatyám, megölellek, de ne gondold, hogy Te nem ölelsz meg. Ha szükség lesz rá, a túlparton is világegyetemet teremtek, csak szólj.« […] minden pimaszságával és merészségével egyetemben – a vaskor alját rögtön át is transzformálja hatalmas szívének alkímiai műhelyében. Így lesz a legnagyobb sötétség és sivatagi szárazság idején valódi szerelem-illat, és ezért lehetne a mű címe A legnagyobb hőfokon izzó Szerelem himnusza.”
Másodikként ugyanebbe a geometriai középpontba kívánkozik az Egyszerű, végső igazságok című vers. Ha fogalmazhatunk úgy, hogy A végső stádium az érzelmi-geometriai középpont, akkor a végső igazságokat bemutató írás a kötet intellektuális-geometriai metszéspontjában van. Ez a vers egyszerre írja le kristálytiszta logikával (sorról-sorra) a pokolba17 és a mennyországba vezető utakat. A megfogalmazás formája feltételes módot sugall, azonban a sorok a klasszikus logikából ismert ha—akkor szerkezetet követik, ahol a csúcspont a következő képben jelenik meg: „Ha szívemben Jézus vagyok, az árnyékos világ Mennyország”. A mélypont pedig a következőképpen: „Ha Isten valóban nem él bennem, már istentelen ember sem vagyok.” Ez a fogalmazásmód feszültséget teremt a szöveg első és második fele között. A nagy feszültség kioldásért kiált. E kontraszt feszültségét elviselve, az utolsó sorokból megtudjuk, hogy mindig van választásunk: „Az egyik igazság – az Egyik az Igazság. Mindig az Első Igazság mellett döntöttem.” Az üresség-állapot, ahogyan azt A végső stádium erőteljes képei bemutatják, itt mentális absztrakcióként, egy logikai sort végigkövetve jelenik meg.
A harmadik vers, mely az említett középpontban átvezet minket a „tű fokán” az Otthon lenni a keresztfán, mely valójában egy nyolc írásból álló ciklus. Összetettsége és – a pókháló vezérfonalaihoz hasonlatos – minden irányban elindulása miatt kap helyet itt, továbbá amiatt, hogy sok szempontból előrevetíti A végső stádiumot. A pokol sötétlő üregei váltakoznak ebben a ciklusban a földi lét szellős szabadságával és az égi birodalmak csillámló magaslataival. Egy bizonyos értelemben véve, a ciklus 8. verse a Ha az igazak tagadnak meg című az egész történet legmélyebb mélységeit tárja elénk:
„Ne félj, Barátom!
Szép a Belső Halál.
Amikor az Atyaisten a Szerelmeddel tagadtat ki,
a próbatétel azt tanítja, böjtölj a világgal szemben.
Aki megtagadja a világot, ígéri, az megtalálja önmagát.
Ez a régi tanítás.
A régi kereszt és hordása.
Amikor azonban az Igazak kitagadnak az életből,
nincs könnyebb, mint megtagadni a méltatlan világot.
Azt hiszed, ez az igazi lélekpusztítás.
De tévedsz, s eltévedsz.
Béke van veled!
Amikor a rád sújtó világot sírva megtagadod,
felismered, hogy igazából nincs már mit megtagadni.”
Tagadhatatlan, hogy mélységesen mély fájdalom süt e sorokból. A világ megsemmisülése ásít az arcunkba. Egy film képkockái villanak be, amikor a szabadságharcos rádöbben, hogy testvérei elfordultak tőle. Megszűnik a fájdalom is – mellékkörülménnyé válik – elpárolog. Ő csak néz maga elé, távolba révedő szemekkel. Szemekkel, melyek már nem az őt körülvevő világot mutatják (az már eltűnt), arcán a hitetlenkedő fájdalom szívbemarkoló kifejezése, és mozdulatlan ajkán a kimondatlan szavak: „Ez nem lehet. Hiszen, ha ez történik, akkor az minden dolgok vége. Semmit sem kell már csinálni…”
És azt, hogy egy ilyen állapotot hogyan lehet kibírni, megtudjuk a vers további részéből.
Az utolsó szó jogán kimondja azt, amit A végső stádium is, de nem szemrehányásként, és messze nem pimaszságként, ahogy az az utóbbiban megjelenik. Ez még a kiüresedés előtti állapot: a fájdalom-lét. Nem is tud más kérdés felhangozni mint a következő: „Miért kellene végtelenül mindent kibírni?” Az író az Atyát és Jézust szólítja, s azon tűnődik, mi lesz, hogy ha nem öleli meg majd őket évszázadokig. Mégsem érezzük fenyegetőnek e sorokat. Nem. Inkább emlékeztetnek a szegény kisgyermek panaszaira, akit csak magunkhoz ölelnénk, úgy vigasztalnánk. Nem tudunk haragudni valakire, akit nagy fájdalom ért, és nem is tudjuk elhinni hogy követelőzne, fenyegetőzne. (Amikor az megtörténik, akkor még nem elég nagy a fájdalom.) „Fénybe borul az Ég homloka. A tomboló vihar már nem táncol bennem. […] Felesleges újabb égi szélnek kitenned.” A világot a szívből kiüresítő fájdalom hangjai ezek. Ekkora fájdalom kell ahhoz, hogy eljussunk a nulla-állapotba, ahhoz, hogy kívül kerüljünk önmagukba záródó elme-hurkainkon? A sorok írója nagyon is tisztában van vele, hogy ha elég nagyok a megpróbáltatások, képesek kiütni az egós elmét. Az isteni próbatétel tehát egyúttal isteni kegyelemként képes működni. Sőt, csak ez képes kihozni a Külső Embert folyton önmagukba záródó elme-köreiből. A hurokból, mely a nyaka köré szorult.
Az isteni Törvény, Szeretet, Akarat és Kegyelem egysége jelenik meg itt. Már a tű fokánál járunk. Az átjáráshoz a teljes kiüresedének kell eljönnie: a végtelenbe tartóan ismétlődő elme-irányította önreferencia megszűnésének. Csak ezzel a kiüresedéssel jöhet el egy magasabbszintű önreferencia, mely már nem Külső, hanem Belső Emberként azonosítja önmagát18. Az ehhez szükséges kiüresedésről a már ismertetett versben, A végső stádiumban olvashatunk.
E ciklus további írásai, az Üres tenyerek, az Írás céltalanul, a Megállok és különösen Az üresség magasság a kiüresedéshez vezető utat mutatják meg. Az Égre néző tenyerek kilóg ebből a sorból, s ugyanakkor bele is illik, hiszen maga a fájdalom és a kiüresedés elől való elhúzódási kísérlet (elbírhatatlanságuk miatt) és még valami: a fény megcsillanása. Nagyon nagy gyöngédség sejlik fel e sorokkal, mely a szerző egy korábbi írásához, a Gyöngédséggyöngyökhöz19 vezet vissza minket. A szerző eljátszik egy képpel: mi lenne ha… „Két tenyerem a csendes, rezzenéstelen égre néz. Az egyikben fűszálat, a másikban lélekvirágot látok. Ez annak köszönhető, hogy már csak szeretni akarok. A libegő fűszál hegyével megcirógatom Szerelmemet.”
Negyedikként Az isteni kegyelem módszertani leírása következik. Ez az írás egyszerre jelenti az „átjáró”-t, azaz, az átmetszési pontot, valamint a bal és a jobb oldali spirálok alapköreinek vetületként megjelenő középpontjait, továbbá, magának a ∞ jelnek a határoló vonalait és az ezek között kifeszülő mátrixot és az ebben a térben történő mozgást is. Ezekből a sorokból tudjuk meg, hogy milyen fázisokon megy át a szerelemre teremtett lény, a létbe vetett ember, szerelem-keresése és találása során. Mindennek a mozgatórugóira is fény derül: „[Isten] kezdettől fogva kinézett [téged] Önmagának, s Önmaga Másaként végigvisz az Úton, hogy a szeretett Igazság újratemetődjön benned”.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez az írás egyfajta térkép a kötetben: útba igazít minket a történések miértjét és hogyanját illetően. Most már látjuk, hogy mely folyamatok vezettek a „pokol”-ba, a kiüresedéshez, és melyek vezetnek tovább a „Mennyország” felé. A szerelemre intencionált lény megkapja a próbatételeket, de ugyanakkor megkapja a megpróbáltatásokat megtapasztaló lényt kísérő segítőket (több szinten is), és megkap még valamit: Istennek az ember képességeibe vetett bizalmát. Ez nagyon fontos, hiszen enélkül nem tehetné ki próbáknak, szenvedésnek a tapasztalót: „kristálytisztán tudta és látta, hogy végigmész a kiszabott úton, soha nem kételkedett abban, hogy Ikerlángod nem fog elhagyni, bár néha szeretett volna gyengéden megölelni, hogy Ánanda ölelő karjait napokra vagy hetekre helyettesítse”.
Az Igazság szóban mint nyelvi alakzatban a következőképpen jelenik meg a Törvény: „Igazság = Az Igaz kiterjed, visszafoglalja és újraszüli a (lefokozott) Létet és Tudatot”. S ez a kiterjedés az Árnyékos Világ alkímiai transzmutációja, maga az átszellemítés. Hogyan történhet meg? Az első lépés a víz alá nyomás (levegőért kapkodunk, megérint a halál szele), második lépés a földi és égi segítőkkel való elhalmozás (csak képesek legyünk észlelni e sokaságot), és harmadik mozzanatként jelenik meg mindennek az Isten általi szemlélése. Az omniscientia isteni nézőpontjából az Atya mindent tud már: látja, hogy a lefelé tartó spirálon való zuhanás a kiüresedést, emez pedig a felfelé tartó spirálon való emelkedést készíti elő. Isten tudja hogyan történik ez. Megtörténik. A fejlődésben mindkét spirál-mozgás szerepet játszik. A fájdalom (az ikerpártól elszakítottság folyományaként) az egó kioltásához szükséges, emez pedig az Önvaló fényének e világba hozatalához. Ez a kioltás maga az isteni Kegyelem, mely „mint az Égig Érő Fára felfutó inda, megtartott”. Ez a Kegyelem képes megtartani az embert akkor, amikor mindene elfogy, kiüresedik, amikor a segítőket sem képes látni maga körül, vagy ha képes is látni, nem érzi vagy csak az érzések távoli visszhangja kíséri. Amikor forró szerelemre vágyik, hidegnek érzi még a barátok szeretetét is. Amikor az ember mélységesen fáj, vagy érzéketlenül üressé válik, akkor az isteni Kegyelem képes megtartani.
Az ezt a verset követő Hálaadás a Fényoszlop előtt, az Ősszeretettség, avagy mindenki Jézus vagy az Anasztáziát megszólító Mentség című vers – mely “teljes új világelmélet és egyben az ősmagyar hagyomány” – már azt mutatják, hogy van mentség. Ami jelen esetben nem kibúvót jelent, hanem mentsvárat. S kivétel nélkül valamennyiünknek van ilyen mentsvára, melybe akkor költözhetünk be, ha Világkirályokká válunk. Ezt a mentsvárat úgy hívják, hogy Élet.
A szerző szerint, a Megmosta Ő az én lábamat című versben leírt történés az, amely „lehetővé tette az ikerlénység mélyebb megértését”. Az Üzenet félálomban pedig mindannyiunk számára lehetővé teszi valami alapvetőnek a megértését. É itt nem a szerző és nem is Ánanda beszél, hanem az Atya. Ez a megértés segít nekünk a Tizenöt mondat az igaz szerelemről (végső igazságként) befogadásában.
Ötödikként – a bal oldali spirál fókuszpontjába – a Mélyalvás Ánanda combjai között című verset helyezzük el, mely valóban arról szól, amit a cím sugall. Azonban, a testiség megszentelt testiségként jelenik meg, szemben azzal az elidegenedett állapottal, melynek állandó fenyegetését – a kísértést – a Kielégületlen kielégülés című írás lefesti.
Ebben a versben a erósz és fília mellett megjelenik agapé is, a szeretet harmadik arcaként. Agapé képes rá, hogy magába olvassza erósz szenvedélyességét és fília gyöngédségét, és arra is, hogy ezt minden irányba szétsugározza. De ezt a hatalmas erejű energia-generátort az ikerlángoknak mindhárom síkon történő egymásba oldódása20 képes beindítani. A magegyesülés fúziós energiát indít el. Ennek spirituálfizikai fúziónak a lírai leírását olvashatjuk a szerelmi eksztázis előtt tisztelgő sorokban: „A két elolthatatlan Ikerláng öntudatlanul és tudat alatt éberen tapasztalta meg az eggyé válást. A szavak lukacsos doboztestei csak átengedni képesek a sokdimenziós összeolvadás érzéseit. Ebben a mélyalvásban nem másik létsíkra léptél, hanem ünnepeltél az igazi élet templomában.” Ha maga az író – a léttapasztalatot élő – sem képes kifejezni szavakkal ezt a létállapotot, akkor a szavakra utaló szavak még kevésbé. Beszéljen inkább maga a vers.
Hatodik vers, az ötödik közvetlen közelségében, a Mennykoszorú a tizenkét virággal. Ahogyan fentebb utaltunk már rá, ez egy ikervers, a Töviskoszorú tizenkét tövissel című vers párja. Mindkettőhöz kellett az időbeli távolság, hiszen kronológiailag tekintve, a Töviskoszorú majd’ egy évvel a legmélyebb szenvedéseket követően vettetett papírra, mintegy objektív rálátásként az akkor történtekre, az akkori és a további események megértésének fényében. A forrástól elszakított szenvedéslétet ábrázoló vers méltó, intellektuálisan csillogó, ugyanakkor költői párjaként született meg a Mennykoszorú. Egymást követik időrendben és a kötetben való megjelenésük sorrendjében is. A topológiai alakzatban viszont más-más fókuszpontba kerültek.
Ez a virágos vers fontos annak a megértéséhez, hogy a létbe vetett ember (a buddhizmus szerint a szenvedés világában élő érző lény), hogyan képes élni, hiszen a tövises versből az derült ki, hogy a töviskorona a leszületés feltétele volt, de az élettől éppen hogy elválaszt minket. Ez a vers mutatja meg, hogy a jézusi terminológia szerint vett élet21 legfontosabb ismérve „az Istennel, a Forrással való összeforrottság”, és legnagyobb élménye „az Ikerlángoddal szerelmes örök egyesültség”. A teljes élet további ismérveit megtaláljuk a versben. Csak annyit, hogy ez a valódi élet akkor valósulhat meg (az a feltétele), „ha a Mennykoszorút a szívedben hordod”. Ennek az esélyét pedig az ikerláng-szerelem teremti meg.
Hetedikként a Szeretetgyolcsba című bűbájos verssel találkozunk. Amiért fókuszpontba került, annak az a teljesen nyilvánvaló titka, hogy olyan nagyfokú gyengédséget jelenít meg, mellyel csak egészen ritkán nyílik alkalmunk találkozni. A magasszintű gyengédség – vagy gyöngédség, ahogyan a szerző mondja a Gyöngédséggyöngyök című írásában, egy másik kötetben (lásd 19. végjegyzet) – nemcsak az emberi kapcsolatokra való képesség mélységét22 jelzi, hanem a Sambhala-i harcos egyik alapvonását is. Amikor valódi viszonyba lépünk a másik emberrel, teljességgel jelenvalóak vagyunk, a szeretetet nyilvánítjuk meg. Ennek egyik kifejeződési formája szerzőnknél a „cirógatás”, a simogatás. Ezt a fajta összekapcsolódást Martin Bubernél az Én-Te mondás, Jean-Paul Sartre-nál a tekintet fejezi ki.
Ennek a rövid, de annál nagyobb hatású versnek minden sora maga az élő gyöngédség. „Az Önvalóm virágzó, karcsú Istenfa, ha az Ég tetejéig is nyújtózkodik, megcirógatja Szerelmem homlokát.” Ezek a sorok másként megfogalmazva, de visszhangozzák A végső stádium lenyűgöző megállapítását: „A fejlődés Szerelem nélkül azonban csak párafolt a boldogtalanság szemüvegén.” Az Egeket ostrommal bevehetjük, akár természetes módon növekedhetünk az Égig, mindez a fejlődés csak megközelítheti a Szerelemmel élt élet teljességét.
De valami többet is állítanak ezek a sorok: Ánanda az Ég tetejénél is magasabban van. Még az Istenfa teteje is csak homlokát képes megcirógatni. Tehát, korántsem arról van szó, hogy égig érő fejlettségünkben úgy kellene lehajolnunk szerelmünkhöz. Ez az alázat szép példája lehetne ugyan, de itt nem ez a központi motívum, hanem a lét örömteli sugárzása: Ánanda, aki az isteni szférák fölött helyezkedik el.
Nyolcadik vers a jobb oldali spirál fókuszpontjában elhelyezkedő Töviskoszorú tizenkét tövissel, melyből megtudjuk, hogy melyek azok az okok, melyek ahhoz vezetnek, hogy Külső Emberként nem megéljük, hanem elszenvedjük a létet. Vállalt örökségünket mutatja: „A töviskoszorút a régmúltból hoztad, és magadnak teremtetted.” S tételesen felsorolásra kerül valamennyi, a lényünket sebző vállalás, melyek közül a legsúlyosabb „az Istentől, a Forrástól való elszakadtság” és a legfájdalmasabb „a Szerelem s az Ikerláng elérhetetlensége”. A vállalások miértjei is tételesen felsorolásra kerülnek, s mindeme szenvedés értelme (ha tudatossá válik a szenvedés!): „A földbolygóra csak úgy születhetsz le, ha a töviskoszorút elkéred. A kemény kőkoronát nem dobhatod el, ám felküldheted az Égbe.” Ennek a hogyanját és a szerelem-állapottal való kapcsolatát megtudjuk a versből. Ismét csak azt látjuk, hogy a legnagyobb sötétség idején csillan meg a fény.
Ez a vers a objektív szemszögből mutatja be a negatív spirál mélyét, elmondja mi miért történik velünk, megtudjuk, hogy világba vetett létünket miért jellemzi a fájdalom: a tizenkét tövis mélyen belénk fúródott. A legdöbbenetesebb, hogy ezt a töviskoronát önként tesszük a fejünkre, hiszen ez ideszületésünk záloga. S rajtunk áll, hogy az alkímiai transzmutációt – a tövisek virággá változtatását – végre tudjuk-e hajtani. Úgy tűnik, ehhez mindannyian megtapasztaljuk a fájdalmat. A Mennyekbe vezető út is fájdalommal van kikövezve. Viszont, ez a fájdalom nem öncélú, és meghaladható. Az átváltozás lehetőségét annak az életnek a minősége adja, melyet élünk.
Kilencedik a sorban az Ami a végtelen folyosón túl van című írás, melyből részleteiben is megismerhetjük a mélységekbe tartó utazás jellemzőit. Önvizsgálati jegyzőkönyvnek is nevezhetnénk, hiszen szerzőnk arról ír, hogy tekintetének csőszerű sugarát kiküldi, mely megkerülve a Földet „visszatér hozzám, belép a tarkómon, és betoppan a szemembe, a tudat szemébe… Belenézek magamba, mélyen”, és ezt követően felsorolásra kerülnek a vizsgált alapfogalmak a megtapasztalások fényében, illetve egészen pontosan, azok fénytelenségében. Ezek a fogalmak a „talajtalanság”, a „boldogtalanság”, a „félelem” és az „üres-semmi”. Ahogyan a szavak egymás alá írt és többszörözött betűi lefelé szaladnak, és szemünk követi a mélybe futásukat, szinte érezzük, ahogy minket is elindít a mélységek felé. Szerzőnk valójában a megnevezhetetlen léttapasztalatokat illeti ezeken a neveken, jobb híján, hiszen bizonyos nem mindennapi tapasztalatokra nincsenek is megfelelő fogalmaink. Csak képeink, melyeket megpróbálunk átadni, de nincs rá semmi garancia, hogy a teszem azt a Dante által leírt (erdőt, majd a) pokol köreit23 (a lélek sötét éjszakáját, ahogyan azt Keresztes Szent János, a keresztény misztika másik fénylő csillaga Eckhart Mester mellett, nevezi) a kommunikációs folyamat befogadója képzetként úgyanúgy reprezentálja, mint ahogyan azt az adó fél megélte. A megközelítően pontos reprezentáció feltétele, a hasonló tapasztalatok megélése. S ekkor döbbenhet rá ezeknek az esszéknek, prózaverseknek és verseknek az olvasója, hogy lehettek olyan megélései, melyek nem az ún. depresszió (megfosztottság), hanem a lélek mélységeibe tett utazás tapasztalatai voltak. Egyfelől van érzésbeli támpont (illetve a tapasztalatok utóérzte), másfelől a leírtak kibontják e tapasztalást és elkülönítik más jellegű tapasztalatoktól. Felismerjük léttapasztalatunkat.
Egyedül ebben a versben jelenik az a kép, melyet a bevezetőben vázoltunk, azaz, a lehúzó örvény negatív kúppalástja: „nincs énem, különben sem tudom, hol van a folyosó vége, engedem, süllyedjek bele a tölcsérvákumba, mindegy, hogy hova vezet”. A folyamatos süllyedéssel a tapasztaló „felfoghatatlan, érthetetlen, megoldhatatlan” állapotba jut. A végső pont, hogy „egyetlen válaszlétezés van örökkön, egyedül az, hogy azt mondom »szeretem«. Ikerige vagyunk.” A kötet szerzője innen, erről az „őstalaj”-ról – a bizonyosság bázisáról – kiindulva fejti vissza az említett fogalmakat és léttapasztalatokat, szertefoszlatva a homályt a „fénytalaj” fényével, melynek létét még a „jó bölcsek” sem sejtik, „mert nem lényegíti át őket a személyesítő, mámoros, istenlelkű Szerelem”, mely semmiképpen sem lehet függés.24 “Egészként a »másikkal« kétszeres Egésszé válsz, a teljességet meghaladó Teljességgé”. Ez a teljesség “ebben a mérhetetlen mélyben tündököl”.
Tizedikként végül az Ima az elviselhető elviselhetetlen miatt című képvers (ami egy kard képét rajzolja ki) következik. Ez a vers ima, reflexió nélküli könyörgés. Egy mély fájdalommal járó léttapasztalat – félelem, boldogtalanság, kétség – kiáltásként szakad fel a térdre esést követően: „Egek! [...] Ősanya […] térdre esve könyörgök: Segíts!” Ez a teljes megadás: “ha akarsz, tördelj szét, ha szeretsz, ragassz össze”. És a megadást követően nem marad más, mint ima és könyörgés.
Nem azért, hogy ne vesszünk el, mert már elvesztünk rég. Már másért élünk.
Azért, hangzik fel az Istenanyát, Földanyát és Mária Magdolnát szólító könyörgés, hogy a Szerelmünk ne vesszen el.
Ide kapcsolódnak a kötet (fizikailag) első felének írásai, melyek egyként és mégis másként a Pokoljárást festik le. (Erről a versről fentebb olvashattunk már.) Ilyen az Otthon-nincstelenség után, a Semmi-part, az Abszurd mely érzelmileg és Az önzés lépcsőfokai, mely intellektuálisan mutatja be e létállapotot, és a szakítást leíró A titokzatos egy év. Ez utóbbi a pokoljárás kezdetének, személyes történetének leírása. És csak azért nem került a jobb oldali spirál fókuszpontjába, mert az Ima az elviselhető elviselhetetlen miatt, tömörsége és reflektálatlansága révén erőteljesebben fejezi ki a kétség éjfekete gödrét mint ennek az írásnak ugyancsak baljóslatú sorai: „Lassan haladtam hazafelé, araszoltam a fekete és elhagyott sztrádakoporsóban”, „fénytelen tégelyként utaztam”, „Most nem utazom lefojtott vakondéletem járataiban. Azóta is saját aranytejemben fürdök, fázva és örömzuhany nélkül.” Másfelől, az írás második felében – ugyan találgatva, talán hitetlenkedve: „Hinnem kellett volna abban, hogy a Megváltó a legjobbat tette velem. Így őrzött meg minket Ánandával egymásnak?” – de egy reménytelibb képet festő visszatekintés, lét-értelmezés jelenik meg: „A fényboltozat égő fénysapkát ereszt rá fejemre. Visszhangzik belül: »Hiszel még bennem?«”. Igaz, hogy ezt még árnyalja a következő két sor – „A kormánykerék az angyalok kezében van.” – melyet értelmezhetünk úgy is, hogy a világba vetett ember lemondott az életről és úgy is, hogy végre az élet felé fordult. Bármelyik eshetőség lehet, hiszen “Végül függönyelhúzás. Az Ember és a Lét drámája az lenne, ha ugyan hiszel a Valakiben, de az Örök Ánanda nem hisz abban, hogy van Szeretet.” Ilyen válságos helyzetben az „utolsó, végső támasz-gyertyaláng: …»higgyetek énbennem«!” Ez az írás visszatekintés egy korábbi létállapotra. Tudjuk a szerzőtől, hogy „Akkor is hittem, amikor… a mély őssemmiben remegve lebegtem”, de a hit ma már erősebb, és az azóta eltelt majdnem egy év történéseinek megértése a megértés fényét viszi az akkori történésekbe, megélésekbe is. Akkor csak az isteni Kegyelem segíthetett, most már a támasz-gyertyaláng fényének őrzése is segít.
Mindemellett a mélybe vezető spirált átmetsző egy-egy sugárirányú szálon billegő harmatcseppen meg-megcsillan a fény. Ezek a csillámló versek a Hajnali vízió a Feltámadás, az Élő telefonlélek, Az Önvaló Fája vagy A “Jézus vagyok!” vállalása, melyek a halál árnyékának völgyében is velünk tartó támogató források. Az Égre írás vadkacsaként az egyik legemberibb hang a sok emberi hang mellett a kötetben. Azért tudjuk nemcsak egyszerűen elviselni, hogy a szerző leteremt minket, embertársait, hanem meg is köszönni ezt a leteremtést, mert tudjuk, hogy szeretetből teszi és tudjuk, hogy mások felé fordul akkor is, amikor görnyeszti a lefelé tartó spirál súlya. És ami fontos: játékosan teszi mindezt. Önmagának is tükröt tartva.
Jelen kötetismertetőnkbe ennyi vers, prózavers és esszé fért bele. Szívünk szerint valamennyit belevettük volna, de egy ilyen vállalkozás meghaladja lehetőségeinket. Kijelenthetjük, hogy a Tisztelt Olvasó olyan kötetet tart a kezében, melynek valamennyi írása fontos. Nincs ballaszt, ami csak azért került volna bele a kötetbe, hogy meglegyen a szükséges oldalszám. Van továbbá néhány olyan írás a kötetben, melyek nem jelennek meg a tartalomjegyzékben. Ezek a fontos üzenetek szolgáljanak szívmelengető meglepetésként. Kívánom, hogy a kötet minden olvasója megírhassa a maga versét e kötet üresen hagyott helyén!
Ha ismételten elolvassuk ezeket a verseket, egyre erőteljesebben jelenik meg bennünk az érzés, hogy a kötetben bemutatott fájdalmat követő kiüresedett állapot jelenti azt az igen—nem állapotot melyből egyaránt vezethet út a felfelé emelő és a lefelé húzó spirálon is. Valamennyien áthaladunk ezen az átjárón. De sokszor nem vesszük észre. És sokszor hárítjuk, inkább elme-zajjal igyekszünk elfedni ezt az üresség-állapotot. A struktúrákba merevedésben igen jártas és leleményes egós én védi saját létét. Erre legnagyszerűbb eszköze az elme. Azonban, láthatjuk, hogy az isteni Kegyelem mindig közbe tud szólni, s hozhat akkora fájdalmat mely képes kiütni az egós elmét. S ha kijutottunk az elme köreiből, kijutottunk az önreferencia végtelen regresszusából is. Már nem Külső Emberként, hanem Belső Emberként vagy akár Meta-Emberként ismerjük fel magunkat.
Azt is mondhatjuk, hogy ez a kötet jelzi az új világkorszak energiájának, az eddig uralkodó férfi energiával kiegészülő és azzal összeolvadó női energiának a megjelenését. Ez a kötet egyszerre segíti a világban való harc nélküli, de határozott kiállást önmagunkért és a világ tiszta, gyöngéd befogadását.
Magának a szerzőnek a Belső Lénye, a kötethez írott Belső előhangban így kér minket: „A versekből ne a szenvedést halld meg, hanem lépj be a szenvedés köveiből épült Szerelem-templomba, kedves Olvasó, mert ebben a misztériumban találkozol Önmagaddal, s a templom égi kupolája alatt öleléssel fogadnak.”
Képesek vagyunk rá, hogy óriási (észveszejtő) hazugságban éljünk (vagy életnek látszó folyamatoknak engedjük át az irányítást önmagunk felett), s vannak, akik arra is képesek, hogy mulatságosnak tűnő lepelben, de iszonyatos hazugságot ültessenek el mások szívében. Ezzel a Szeretet Terébe25 zúdítva a mardosó kétséget, és a jéghideg méricskélést. Oda, ahol ezeknek természet szerint nincsen helye. Ez a dermedtség képes a szívek parazsát kihűlő napok anyagtörmelékévé silányítani.
Számunkra az örömhír az, hogy mi mindannyian Igazak is lehetünk szívünkben (és elménkben is), ha éljük a szerelmetes szeretetet. Mindannyian – a mi egyéni módunkon, egyéni szivárvány-színeinkkel – élhetjük az Egy Igazságot. Mert képesek vagyunk rá, hogy az egóállapot szűklátókörűségén és birtoklásvágyán túlhaladjunk. Ha képesek vagyunk kibírni az űrt. A semmit. Ha erre képesek vagyunk, ha meg tudjuk tartani hitünket és a szeretet parazsát szívünkben – a „lélekkályhában”, ahogyan a kötet szerzője nevezi – akkor az egyéni szinten örökérvényűségre igényt tartó igazságtöredékek elszegényítő relativizmusán és a mindenre igényt tartó egó fekete lyukként a világba ásító és mindent bekebelezni képes – és mégis folyton éhes – állapotán egyaránt túl tudunk lépni.
Az igazság szétzúzott és egyéni zsákokba gyömöszölt cserepein túl vár minket az Igazság, és annak személyes – mégsem egós – megélése. Azaz, az Élet. Szerzőnk, ebben a nézetem szerint mérföldkőnek számító verseskötetben ennek a búvópatakként eltűnő, majd újra és újra megjelenő úttalan útnak a megmutatására tesz kísérletet, továbbá arra, hogy felismertesse: az egó személyességét elgőzölögtető Önvaló az egó-állapotot követő üresség-állapot után személyes (!) Felsőbbrendű Énnel ajándékoz meg minket. Ha képesek vagyunk áthaladni az iker-lényeket – az Egót és a Felsőbbrendű Ént, tehát a Külső Embert és a Belső Embert elválasztó tű fokán. A fektetett 8-as átmetszési-egyensúlyi pontján.
A kötet írásaiból26 az látszik körvonalazódni, hogy erre nemcsak egyes rendkívüli önuralommal és türelemmel megáldott, szeretettel átitatott, hittel és bizalommal felvértezett kiválasztottak lehetnek képesek, hanem mi földlakók, valamennyien. Számomra ezt az üzenetet tolmácsolja a kötet.
Ahogyan azt Pascal írja: „Szerelemre születünk, és a szerelemre való képesség noha csak a szellem tökéletesedésével együtt fejlődhet ki, arra késztet minket, hogy a szépet szeressük, annak ellenére, hogy soha senki nem mondta meg nekünk, mi is a szép.”27
Tisztelt Olvasó, nem tudok mást tanácsolni, mint azt, hogy fogadjuk ezeket az írásokat nagy-nagy figyelemmel és szeretettel!
Budapest, 2013. november 28., 2014. január 14.
Szoboszlai János
Jegyzetek
1 Az eksztázis görög összetevői az εκτός (ektósz) kívül és a στάση (sztásze) sztázis, azaz valamilyen állapotban lenni kifejezések, valamint a σταθώ (sztathó) áll kifejezés, mely kapcsolatban van a κατάσταση (katásztaszé) állapottal. Nem véletlen a hasonló hangzás a katasztrófával és a sztádiummal sem. Ennek a kötetnek a központi írása címében is tartalmazza a stádium kifejezést. Az εκτός helyettesítése az εντός (entósz), azaz belül kifejezéssel egy lényegi momentumra mutat rá, melyet a kötet ismertetőjében kifejtünk.
Jelen írás címe másfelől tisztelegni kíván Gabrielle Roth Térképek az eksztázishoz című nagyszerű munkája előtt is.
2 A közölt részlet az EU – Tan – Áz(s)ia című nem publikált kisesszémből származik.
3 Amikor a felismerést követően, barátomnak néhány szóban – a kapcsolódó spirálokat említve - elhadartam hogyan látom azt az utat, melyet a kötetben leír és a versek összekapcsolódását, még nem volt pontos a leírásom. A szerzővel folytatott beszélgetést követően bomlott ki teljességében ez a szerelem-térképhez készített segédlet, avagy használati útmutató. A tíz fő vers – mint fókuszpont – megtalálását követően, Varga Csabával folytatott beszélgetésünk sodrásában került a helyére a kötet további ötvenhat írása.
4 A kötet szerzőjénél is megjelenik mindkét kép a Pokoljárás c. versben. Habár itt valós motivációnak tűnik a “pokol”, a “pók ól” illetve “a pók ólálkodik” szavakkal való játék is. Negatív képként jelenik meg: “a pók ólban lakik, járása kacsázik és így hálója kiszakadt, nincs felszabadulás, az isteni Szeretetben fogant pokoljárás pókként körbehálóz, szívedben lakmározik”. Mely sorokban közvetve ugyan, de megjelenik egy szívderítőbb kép is: ti. ha a pók hálója nem szakadt volna ki, az elhozhatta volna a megszabadulást. E felszabadulás lehetősége mindazonáltal pozitív képként közvetlenül megfogalmazva is megjelenik a versben: “a kifosztó menekvés keserű önmegváltás, de megmart lelkedben Mennyország-alkotás. Visszajutsz végre az ősbizalomig”. A vers végkicsengése azonban nem pozitív, hiszen az ősbizalom állapotában a szerző csak “a pokoli ősmagányt” tudja “mélyen belélegezni”. Ezt a képet tekinthetjük ama folyamat leírásának, hogy az alkímiai transzmutáció (a légy-ólom-testből pók-arany-testté válás) megkezdődött, de még nem ment végbe.
5 Annak, hogy a dualitást megkülönböztetjük a polaritástól, jó oka van. Ki szeretnénk emelni azt a fontos különbséget, hogy amíg az egós elme pólusokban – azaz végletekben, ellentétekben – való gondolkodása elválasztja, eltávolítja és szétszórja a létezés minőségeit, addig magasabb szemszögből, a létezés az erők dualitásaként nyilvánul meg. Erőkként, melyek szervesen egymásba kapcsolódnak, táncukkal örvényt kavarnak, mely spirális áramlás önmagát táplálni képes. Ezt a dinamikát ragadja meg többek között, a jól ismert jin-jang szimbólum.
Éppen a fentiekből kifolyólag, ezt a dualizmust nem tekintjük azonosnak a (metafizikai) kartéziánus dualizmussal, hiszen, a neves francia filozófus és matematikus, René Descartes a res cogitans és a res extensa – tehát a gondolkodás, valamint a kiterjedtség minőségeit hordozó szubsztanciák – megkülönböztetésével kettéhasította világunkat. Ez a szétválasztás, kiterjedt befolyásának köszönhetően, azóta is tartó (habár önmagát betegségéből kikúrálni igyekvő) tudathasadásos állapotot idézett elő az euroatlanti gondolkodásban.
6 Erre a fontos különbségre Elisabeth Haich, azaz, a magyar származású Haich Erzsébet mutat rá Beavatás című kiváló könyvében. (Elisabeth Haich: Beavatás, Édesvíz Kiadó 1994.)
7 A pók és az írás kapcsolatának, és általában véve a pók szimbolikai jelentőségének, megvilágításáért Ted Andrewsnak és fontos könyvének tartozom köszönettel. (Ted Andrews: Az állatok szimbolikája, Alexandra Kiadó, évszám nélkül)
8 23 = 8 (2 X 22 = 2 X 4) , azaz, az Iker-Föld.
9 Anélkül, hogy bele akarnánk vetni magunkat a matematika és a metamatematika őserdejébe, és egyben szabatos megfogalmazásainak kristálypalotájába, e rövid tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy a kötet geometriai középpontjában álló A végső stádium c. versben leírt kiüresedett állapotot összefüggésbe hozzuk a gödeli hurok problémakörével és e probléma lehetséges meghaladásával. Kurt Gödel nagy hatású német matematikus nevéhez fűződik a matematika nem-teljességi tétele. Ez a tétel összecsengeni látszik a híres fizikus, Werner Heisenberg határozatlansági relációjával vagy elvével, mely kimondja, hogy egy szubatomi részecske adott pillanatban elfoglalt helyzetének ill. fennálló sebességének (impulzusának) meghatározása közül mindig csak az egyik lehet pontos. Illetve azt, hogy minél pontosabb az egyik, annál pontatlanabb a másik. Részletesebben: a hely- ill. impulzusmérés bizonytalansága nem egyforma. Amikor a megfigyelések során a hullámfüggvény összeomlik, a függvény szélessége eltér a két esetben, melynek összefüggésére Heisenberg egy képletet is megadott (a redukált Planck állandóval). Ami igazán érdekes, az, hogy az eltérés ideális mérés esetén is bekövetkezik (tehát, akkor is, hogy ha a mérőműszer nem befolyásolná a mért objektumot!), ami azt jelenti, hogy egy szubatomi részecskéről sem azt nem állíthatjuk, hogy pontszerű, sem pedig azt, hogy hullámszerű. Egyszerre mindkettő!
Azt, hogy miért kellett pár laikus (és reményeink szerint nem teljesen dilettáns) szóban ismertetni a Heisenberg-féle határozatlansági elvet, az rögtön ki fog derülni.
Gödel első nemteljességi tétele kimondja, hogy minden megfelelőképpen erős elméletben, azaz olyan formális nyelvben vagy axiómarendszerben, melyben megfogalmazhatóak a természetes számok és alapműveleteik, létezik az elmélet eszközeivel megoldhatatlan probléma. Vagyis, ha egy elmélet ellentmondásmentes („elég erős”), akkor megfogalmazható benne eldönthetetlen – azaz, sem bizonyítható, sem cáfolható – kijelentés. A második nemteljességi tétel – melynek igazolását először Neumann János, teljes bizonyítását pedig David Hilbert fogalmazta meg – kimondja, hogy egy megfelelően erős elméletben az elmélet ellentmondás-mentessége nem bizonyítható. A második tételt az a Hilbert fogalmazta meg, akinek nagyszabású programját – a matematika egyszer és mindenkorra történő szilárd, bizonyos alapokra helyezését – éppen Gödel nem-teljességi tétele törte derékba.
(Más kérdés, hogy a matematikusok közössége, mindennapi munkája során, minderről nem vesz tudomást. Ez is lehet egy döntés: a tudás biztos alapjait keressük, miközben a szakértő közösségben működő megállapodás dönt arról, hogy mi megbízható, sőt, a közösség úgy is dönthet, hogy a nem megbízhatót (de használhatót) fogadja el alapként. Ludwig Wittgenstein – akiről részletesebben írunk néhány bekezdéssel később – pontosan ezt hozza fel matematikafilozófiájában, és Reuben Hersh matematikus, matematikafilozófus, aki kritikával illeti Wittgenstein konvencionalizmusát nem veszi észre, hogy saját közössége (a matematikusoké) éppen úgy működik, ahogyan azt a kritikával illetett filozófus leírta. Wittgenstein nézete az, hogy a bizonyosságnak konvencionális alapja van, nevezetesen az azonos nyelvjátékot beszélők megállapodása. Nyelvjáték lehet egy nyelvi kontextus, pl. a matematika nyelve, egy axiómarendszer, egy kitalált nyelv, de szélesebb értelemben véve valamely természetes nyelv is.)
Ezek természetesen jelentős mértékben redukált állítások, de annak megmutatásához elegendőek, hogy mindennek súlyos ismeretelméleti vonatkozásait észrevegyük: minden olyan elméletben, mellyel a matematikusok érdemben foglalkoznak (tehát az „elmélet” címet neki ítélik), vannak és lesznek olyan kijelentések, melyek igazságáról nem tudunk meggyőződni. És itt még csak fel sem merül az igazság referencia-elméletének – a jelek és dolgok megfeleltetésének – a kérdése, egyszerűen az axiomatikus rendszer koherenciája kérdőjeleződik meg. A matematika megalapozási (formalizálási) kísérletei kaptak ezzel súlyos sebet, de ezen túlmenően, magába a Tudás megszerezhetőségébe vetett hit is.
Hogyan köszön vissza a Heisenberg-féle határozatlansági elv az inkomplettségi tétel esetében? Egyfelől, mintha valami nagyon alapvető szinten, a világ fizikai szerkezetébe kódolva lenne jelen, hogy a kizárt harmadik törvénye nem lehet igaz. A matematikai formalisták (azok, akik a logikára szeretnék visszavezetni a matematikát, erős, kétségbevonhatatlan alapot teremtve számára) által alapkőként használt elv használhatatlanságáról van szó. Ezt Luitzen Egbertus Jan Brouwer zseniális intuícionista matematikus mérés nélkül bebizonyította. (Brouwer talált olyan valós számot, melyről nem állítható sem az, hogy negatív, sem az, hogy pozitív, ugyanakkor nem is nulla.) Ha elég erőssé – ellentmondásmentessé – teszünk egy elméletet (hogy használható legyen), akkor mindig lesznek benne eldönthetetlen állítások. Ami természetesen megengedhetetlen, ha a tudásunkat meg szeretnénk alapozni. Ha viszont gyengítjük az elméletet – azért, hogy eldönthető legyen benne minden állítás – maga az elmélet nem vehető elég komolyan ahhoz, hogy kiindulási alapként szolgálhasson számunkra. Magyarán, a megbízhatóság (relevancia és koherencia) és az érvényesség (validitás) egyidőben nem biztosítható. Éppen úgy, ahogyan a részecskék helyzete és impulzusa sem mérhető egyforma pontossággal.
Ez másképpen úgy is megfogalmazható, hogy a formalizált nyelvek képtelenek az önreferenciára. Pontosabban, minden önreferencia-kísérlet megmutatja az elmélet nem-teljességét (az 1. és a 2. értelemben is), tehát azt, hogy használhatóbb nyelvre van szükség. Az axiomatikus nyelvek önreferens állításai mindig csak egy bővebb nyelvben fogalmazhatók meg. Azonban, ez a bővítés rekurzív és a végtelenbe tart. Ez a „gödeli hurok” problémája, mely minden axiómarendszert, azaz, elmélet címre igényt tartó rendszert, fenyeget. A rekurzivitás végtelenbe tartó folyamatának – emberi létidőnk végessége folytán – megálljt kell szabnunk. (E kérdéskör átgondolásában sokat segített Reuben Hershnek A matematika természete c. munkája. (Typotex, 2000.))
Továbbá felmerül problémaként a metaelmélet önreferenciájának kérdése is: Lehet-e egy metaelmélet pusztán elméleti, tehát elmekonstrukció? Másképpen megfogalmazva: Alkothat-e és vajon milyen metaelméletet alkotna a Belső Ember? Intuíciónk az, hogy egy ilyen átfogó – és egyszerre releváns és valid – elméletet a Belső Emberré vált ember lenne képes megfogalmazni.
Varga Csaba Az új gondolkodási pozíció gyönyörűsége című tanulmányában hasonló megállapításra jut:
A metafilozófia – a normál tudomány, a posztnormál tudomány és a poszt-tudomány után – a negyedik már nemcsak tudomány-, hanem gondolkodásfilozófiai pozíció. A metafilozófia nemcsak egyaránt integrálja, így folytatja, sőt talán kiteljesítheti a három tudománytípust, hanem az egyesítés után, a három tudományfelfogás felett létrehoz egy csúcspozíciót, amely szükségképpen új valóságot és új tudatot tár fel.
Különösen fontosnak ítéljük a hozzá fűzött lábjegyzetben tett megállapítást:
A metafilozófia szükségképpen magasabb tudást, magasabb tudatállapotot és vagy magasabb gondolatrezgést követel. (Varga Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz Kiadó, 2008.)
A Belső Ember, tehát a magasabb tudatállapotot megnyilvánító ember, meg tudná fogalmazni ezt a mindent átfogó elméletet, Ő azonban nem fogalmazza meg. És ennek a hallgatásnak véleményünk szerint nemcsak erkölcsi-attitűdbeli motivációi lehetnek, hanem nyelvi akadályai is. Egy ilyen elmélet a véges (egós) elme által használt nyelveken – és nemcsak a formalizált, hanem a természetes nyelveken is! – artikulálhatatlan. Ez szellemi oldalról tekintve azt jelenti, hogy a mindenséget át nem fogni képes elmék felé nem tudja kommunikálni a mindenség leírását. Természeti-fizikai oldalról tekintve pedig azt jelenti (ahogyan azt a hullámfüggvények eltérő szórása megmutatta), hogy a 3D-s világ szövetébe kódolt határozatlanságon 3D-s működéssel (3D-s nyelvhasználattal) nem tudunk felülemelkedni. A befogadó és az adó oldaláról is korlátok lépnek fel.
Egy ilyen elméletet – nézetünk szerint – kizárólag a Meta-Ember képes megfogalmazni, aki egyesíti magában a Külső Embert és a Belső Embert egyaránt. Kötetünk szerzője ezt az embert hívja iker-lénynek, aki ikerpárját meglelte. Így zárul körré egyetlen ember szerelmében tudomány és misztikum.
Ezzel a nézőponttal egybecsengenek Blaise Pascal francia tudós és bölcselő szavai: „… a szerelem és az értelem egy és ugyanaz: a szerelem a gondolatok szárnyalása”. (Az Értekezés a szerelem szenvedélyéről c. írásában.) Pascal szerint, szerelmének szenvedélyét annál teljesebben képes megélni az ember, minél kifinomultabb a szellemisége.
A meta-elmélet megfogalmazásához a Külső Ember motivációja (impulzusa) a kiindulás, míg a pontos megfogalmazásához szükséges nézőpontja (helyzete) a Belső Embernek van. Elgondolásunk szerint, az első esetben a teljességet átfogó nézőpont, a második esetben a kellő motiváció hiányzik a meta-elmélet megfogalmazásához. (Félelem és kétség hiányában nincs bizonyosságra törekvés, másfelől, a Külső Emberrel összevetve, a Belső Ember a Tudás talaján áll.) A Meta-Ember rendelkezik a szükséges komponensekkel. (A Meta-emberben is megvan az impulzus, de ez már a világba vetett létben nem a félelem, hanem a gyermeki kíváncsiság megtermékenyítő talaján áll.) És azt, hogy ezek a komponensek elégségesek-e a világmagyarázathoz, mindig a meta-elmélet befogadójában felgyúló fény fogja csalhatatlanul megmutatni.
Egy ilyen meta-elmélet megjelenési formájáról csak elképzeléseink vannak. Valószínűsíthető, hogy tartalmazza az ilyen elméletek szokványos formuláit, melyeket az elme befogadni képes, tartalmaz továbbá olyan szívközpont aktiváló kódokat, melyek révén a kódokkal becsomagolt meta-elmélet minden egyénben önmagától bomlik ki, amennyiben az egyéni szívközpont aktiválása megtörtént. (Másképpen megfogalmazva: fokozza a jobb agyféltekei aktivitást, mely az agy kreatív térfele. Mindazonáltal úgy gondoljuk, hogy a szívközpont energetikai aktivitása többet foglal magába a jobb agyfélteke fokozott működésénél.)
Ide kívánkoznak a kötet szerzőjének fent említett tanulmánya 9-10. oldalán olvasható sorok:
A tudományelméleti megfontolásokból már régen tudjuk, hogy a tudomány nem filozófia, s a filozófiáról szintén régen tudjuk, hogy az nem teológia. A végső horizont mögötti posztelmélet egyesített gondolkodás – egyszerre poszttudomány, posztfilozófia és posztteológia. Ez új szellemi téridő. Egyszerre vagyunk a van-ban és a nincs-ben. Ezt ma kortársaink közül kevesen értik, de miért gondoljuk visszatérően, hogy befejezett megértés nélkül nem lehet beszélni. Amikor eljön majd az – egyébként nem egydimenziós – idő, s olyan lesz a sokdimenziós tér, akkor talán majd minden érthető lesz. Vagy esetleg minden érthetetlen marad, s még zajként sem zavarja az alacsonyabb szinten gondolkodókat.
Ludwig Wittgenstein a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa a hurok-problémát nemes egyszerűséggel úgy fogalmazta meg, hogy a nyelvjátékból nincs kilépés. „A filozófiai problémák akkor keletkeznek, amikor a nyelv szabadságra megy.” Ha egy kifejezést kiragadunk nyelvi kontextusából – pl. a tudomány egy állítását átvisszük a hétköznapi nyelvbe – vagy éppenséggel beviszünk a kontextusba egy más területen használatos állítást, akkor ezek értelmetlenné válnak. Mert nem a megfelelő módon használjuk őket. Wittgensteint ezért az elképzelésért többen relativizmussal vádolták, sőt, a legsúlyosabb szkepticizmussal, mely magát a kommunikáció lehetőségét látszik megsemmisíteni. (L. Saul Kripke). Úgy vélték, nem engedi a tudományok axiomatizált nyelvi megalapozását. Pedig Wittgenstein egyszerűen csak arról beszélt, hogy már van egy megfelőképpen erős alap, melyre építenünk kell, és ez az alap a természetes nyelv. Ha továbbra is szeretnénk értelmes kommunikációt folytatni beszélgetőpartnereinkkel, ezen a talajon kell állnunk. Különben, nem értenek meg bennünket, és egy idő után mi sem fogjuk tudni, hogy miről beszélünk. (Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz Kiadó, 1992.)
Michael Dummett, a matematikafilozófia ismert szaktekintélye viszont – figyelembe véve a Wittgenstein által jelzetteket – mégis egy végtelenül kifinomult közös nyelv létrehozására buzdítja a két tábor (ti. a realisták és antirealisták) tagjait. Nem egyszerű, de járható útnak tartja a metafizika (és az ismeretelmélet) logikai megalapozását. (Michael Dummett: A metafizika logikai alapjai, Osiris Kiadó, 2000.) Azt is mondhatjuk, hogy Dummett egy tökéletes nyelvet keres, melyet mindkét (vagy több) tábor tagjai használni tudnak. Ez viszont máris beidézi a wittgensteiniánus (és a konvencionalista matematikát maga után vonó) magyarázatot, mely szerint, a nyelvnek az emberi megegyezés (megállapodás) az alapja. Tehát a nyelv, valójában minden nyelv, még a formalizált nyelvek, axiómarendszerek is, semmi egyéb kényszerítő erővel nem bír, mint hogy intézményi dimenziója van. Valójában kommunikációs kényszerről van szó: ahhoz, hogy a szakemberek közössége megértsen minket – vagy válaszra méltasson és ne outsidernek tekintsen – egy nyelvet kell beszélnünk. Ez a kényszer a természeti, vagy akár a logikai törvények apodiktikus szigorával is felléphet, mindazonáltal, szükségszerűsége azoktól eltérő. (A nyelv akár másmilyen is lehetne – mondja Wittgenstein – és éppen így, a matematika is.)
Mindennek az alapja, úgy tűnik az, hogy az axiomatikus rendszerek megfogalmazásához az arisztotelészi kétértékű logikát (mely szerint, minden állítás vagy igaz vagy hamis, és más igazságértéket nem vehet fel) vették alapul. Ahhoz, hogy megbízható és ugyanakkor érvényes elméletünk lehessen, úgy tűnik, el kell hagynunk a jó öreg logikát. Ezt mutatja a) a kizárt harmadik elvének érvénytelensége, b) a megnyilvánult univerzumban elrejtett határozatlanság, c) természetes nyelvi eszközeink behatároltsága és d) magának az egós elmének a korlátozott működése egyaránt. Ez a megoldás viszont, a hétköznapi életvilág talaján állva, egyszerűen a józan ész ismerős – és biztonságot nyújtó – határaitól való eltávolodásnak tűnik. Itt a „józanság” és az „értelem” további vizsgálatának horizontja látszik kinyílni.
A metaelméleti szakemberek is túllépnek a kétértékűségen. Úgy tűnik, igen—nem logikát kell alkalmaznunk, kvantumállapotokat modellezve. Annak megmutatására teszünk kísérletet, hogy ez a kvantum-állapot – a hozzá vezető ajtó – szerepel Varga Csaba e kötetében.
10 Valószínűsíthető, hogy újabb dimenziók bekapcsolása is lehetséges, de ezek értelmezése meghaladja e sorok szerzője felfogóképességének jelenlegi szintjét. Azon azért érdemes lehet eltűnődni, hogy a matematika topológiának nevezett ágában az ún. Klein kancsó alakzat a metaelméleti szakemberek által elfogadott ábrázolási módja a Tudat önreferenciájának, mely megoldás – a szakemberek szerint – mentes a gödeli hurok problémájától. Itt Dienes István és Alex Hankey fizikusok és metaelméleti szakemberek 2013. 11. 8-9-én, a Metaelméleti Nemzetközi Konferecián e kérdésre adott válaszára gondolok.
11 Így teszünk még akkor is, ha tudjuk, hogy manapság “a líra nem logika”, ahogyan azt Simon Adri kiváló kortárs költő megfogalmazza Felsózott szonett című versében. (Simon Adri: Komplemente, megjelent a Parnasszus Könyvek Új Vizeken sorozatában, Tipp Cult Kft, 2010)
Simon Adri József Attilával polemizál, mikor a (Ha lelked, logikád…) c. versben megszülető képet fordítja meg: A líra: logika; de nem tudomány. (E sorok összecsengenek az Ars poeticában olvasható Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! soraival.)
Természetesen, ha a logikát tudománynak tartjuk, akkor Simon Adrinak ebben a József Attilával polemizáló kontextusban igaza van. S tudjuk azt is, hogy József Attila valószínűleg még az arisztotelészi logikára épülő tudományt vette alapul. Még akkor is, ha prófétai ihletettségű korai írásai – mint például az A teremtés kezdetén állunk – egy másfajta emberi közösség és ezzel együtt másfajta tudomány (poszttudomány?) képét sejdítik bennünk.
Egy irodalmi alkotás belső szerkezetét – ha szabad így fogalmaznunk – lírai logikáját keressük és próbáljuk meg képileg ábrázolni. Egy alakzatot és ennek csomópontjait kutatjuk. S ezen túlmenően, a gödeli hurok problémájának megoldását kíséreljük meg bemutatni, egy irodalmi alkotáson – pontosabban alkotások csoportján – keresztül. Persze, kérdés marad, hogy a végtelenbe futó spirál tekinthető-e zárt matematikai alakzatnak.
12 Ezzel nem kívánjuk azt állítani, hogy a kötet többi írása nem fontos, még csak azt sem kívánjuk állítani, hogy nem lehetne más műveket e fókuszpontokba (vagy akár más fókuszpontokba) helyezni. Az itt ábrázolt összefüggés, egy lehetséges összefüggés.
Ha a végletekig le akarnánk csupaszítani e kötetet, két különböző szemszögből tekintve, három-három vers jelenne meg benne:
Objektívnek tekinthető nézőpontból (mondhatnánk intellektuálisan): az átmetszési pontban A végső stádium, a bal oldali spirál csúcsán a Mennykoszorú tizenkét virággal, a jobb oldali spirál tölcsérének a mélyén a Töviskoszorú tizenkét tövissel.
Szubjektívnek tekinthető nézőpontból (melyet tekinthetünk érzésből való megközelítésnek): az átmetszési pontban ismét A végső stádium – hiszen ez egy üresség állapot –, a bal oldali spirál csúcsánál a Mélyalvás Ánanda combjai között, a jobb oldali spirál csúcsánál az Ima az elviselhető elviselhetetlen miatt.
Úgy véljük, ezek a kötet végső fókuszpontjai, melyekhez további megvilágító erejű írások kapcsolódnak.
Előhangként az Ikerláng-misztérium kerülne a kötetbe, hogy az olvasó tudja mi a kötet témája, motivációja.
Utóhangként Az isteni kegyelem módszertani leírása, hogy az olvasó lássa mi miért történik itt a Földön, a szerelemre született lény szerelem-keresése és –találása során.
Tanulságként – vagy a kötet hátsó borítójára – pedig a Tizenöt mondat az igaz szerelemről kerülne a kötetbe.
Így összesen nyolc írás, vers, kisesszé kapna helyet a kötetben. Úgy véljük, ezzel a nyolc művel rekonstruálható a kötet mondanivalója. Ezt a sejtésünket a kötet szerzője egy beszélgetés során megerősítette.
Szerencsére azonban nem kell lecsupaszítanunk – és a császár új ruháját sem kell ráadnunk – mert a kötetnek nagyon szép ruhája van, és néhol merész, máshol mértéktartó vonalvezetésű szövetét számos csillogó ékkő színesíti.
13 A „megelőzés” egyfelől jelölhet időrendet, logikai rendet és a kötetben való megjelenés rendjét is. A Töviskoszorú tizenkét tövissel például később született mint a Végső stádium, de korábbi történéseket mesél el, állapotokat fest le. Mert csak arra az állapotra kívülről rátekintve fogalmazható meg. Abban az állapotban szünetel az elmetevékenység. Másfelől, a szívvel szintézisben lévő elmetevékenység – mely az élményt és állapotot megfogalmazni képes – csak egy ilyen állapot megélését követően születhet meg.
Az említett vers továbbá, a kötetben is később jelenik meg, azonban itt a lírát mint logikát vettük alapul. A topológiai szerkezetet mutatjuk be és nem a kötet (a kinyomtatott szöveg) szerkezetét.
14 Azért a bal oldalit választotuk, mert ez a logika felel meg egy egyelőre még csak kéziratként létező – a szeretetről és szerelemről szóló – írásban olvashatóaknak, ahol a szerző a szerelmet a Meru-hegyre vezető bal oldali ösvényként írja le. Tekintetbe véve, hogy az iker-lények szerelme a legerőteljesebb felfelé emelő spirál, nem jöhetett szóba a jobb oldal. Még akkor sem, ha a kötetet kézbe fogva és olvasva azzal szembesülünk, hogy az emelkedő spirálhoz tartozó írások az átmetszési pontot képviselő A végső stádium c. vers után következnek, tehát bizonyos értelemben, attól „jobbra” helyezkednek el.
15 De nagyon közel vannak ehhez a negatív csúcshoz az A titokzatos egy év, a Semmi-part, a Pokoljárás és a Nincs otthonom c. versek is. Egy másfajta logikai rendben, ezek az írások is megjelenhetnek e fókuszpontokban. Annál is inkább, hiszen most is itt vannak.
16 Ennek prózaversnek a fontosságát, a Lét-üresség és Szerelem-teljesség avagy a létfájdalomból a Szerelem-eszméletbe vezető titkos ajtó – Recenzió Varga Csaba A végső stádium című prózaverséről – című munkámban mutattam be.
Varga Csaba e prózaverse a léleknek olyan mélységeit nyitja meg, hogy félve lépünk a sziklahasadék peremére, attól tartván, hogy már a mélység puszta megpillantásától is alázuhanunk. Azt érezzük, ezek a sorok éppolyan veszélyt rejtenek számunkra – gyenge, reszkető kis földi halandók számára – mint magának a Gorgó-főnek a megpillantása. És mégis belenézünk ebbe a rettenetes arcba. A kő-lét fenyegetése ezúttal nem tud visszatartani minket attól, hogy az írás rejtett, mégis mindenen áthatoló erővonalakként működő ösvényein az arcunkba ásító mélységnek adjuk tétova lépteinket.
Ebben az írásban egyszerre jelenik meg a szomorúság mélységessége, a kiábrándultság taplószáraz sivataga, és a lázadás emésztő tüze. Különös egyveleg ez! Különös, mert elolvasása – a pokoljárást követően! – mégis derűt és könnyűséget ébreszt bennünk. És nyilván az íróban is. Nem is értjük, hogyan lehetséges mindezt egy íráson – ráadásul egy igen rövidke íráson – belül szerepeltetni. Azonban a szerkezet meg nem értése nem mentesít minket a tartalom megértésének és átérzésének súlyos terhétől. Az alvilágból Orfeuszként emelkedő jelenkori hősünknek sincs karjaiban kedvese, éppúgy, ahogyan Ős-archetípusának karjaiban sem volt ott. Pedig ők itt és most, ebben a sötétségben nem néztek egymásra, „mert Ő elhúzza az arcát”. Mintha most éppen Euridiké, a szeretett kedves érezné, hogy a sötétségben nem nézhet Orfeuszra. S földalatti Évaként, nem is kísérti az Embert, mert tudja, ha ránéz, akkor a menádok szaggatják majd ezerfelé. Így menti megmentőjét az, akit mentenének! De vajon mentheti-e így? Lét-e a kedvestől elszakított lét? Semmi esetre sem lehet az, hiszen úgy szól a Törvény, hogy “Én az Ikerlángom”, és “minden más léttelenség”. Úgy látszik, cselekvés és nemcselekvés egyaránt vesztőhelyre vezet. Ez gerjeszti a tehetetlenség dühét, ugyanez tompítja a szeretet érző szívét, s ugyancsak ez nyitja meg a kiábrándultság ásító üregét is. S mit mondana minderre Csögyam Trungpa? “Jól van harcos! Csak így tovább! A kiábrándultság elhozza az ego halálát.” Ha az egot csak a legfelsőbb erő ütheti ki, akkor – valljuk be – különös módot eszelt ki rá. S ha elmondhatjuk, hogy minden ihletett szöveg az Égiek által inspirált, akkor ezek a sorok bizony arról tanúskodnak, hogy mélységes bűntudata van azoknak, akiknek soha nem lehetne bűntudata. Vajon hol végződik az önsajnálat mérge és hol kezdődik a fájdalom mérhetetlensége? S ha már önsajnálat réges-rég nincsen, akkor tényleg az volna a szerepe e mérhetetlen fájdalomnak, hogy az ego legutolsó – szívós kullancsként függeszkedő – szilánkjait is kiégesse? Minden bizonnyal. A kínt persze nem enyhíti annak a tudata, hogy a mérhetetlen fájdalmat is személyre szabottan porciózzák ott fenn.
A szerző teljes szabadsággal ír – isteni pimaszságot jelenítve meg soraival – hiszen, ahogyan azt megfogalmazza: „Most se félelem bennem, se remény”. És emlékezzünk, hogy éppen a nagyszerű Csögyam Trungpa mester az, aki úgy fogalmaz, hogy a “felháborító tulajdonság” csak akkor jellemzi a sambhalai harcost, amikor a félelmen és a reménykedésen egyaránt sikerül túllépnie. Ekkor eléri a tökéletes szabadság állapotát, hiszen ezzel a lépéssel befolyásolhatatlanná válik.
Kedves olvasó! Biztos lehet benne, hogy ezeket a sorokat egy igazi sambhalai harcos írta. Éppen ezért, e rövid, ám rendkívüli erejű írásnak A tökéletes szabadság kiáltványa címet is adhatnánk. Bízvást megállná a helyét ez is. Ám annak, hogy A végső stádium címet viseli, megvan a jó oka: Egy létminőség befejező szakaszához érkeztünk. “Nincs tovább”. Egyedül, az ősmagány állapotában, zsákutcába érkeztünk. A “jelen színes edzőtermébe”, ahol megpróbálunk erőnkön felül teljesíteni, de rá kell jönnünk, hogy izmaink a túlfeszítéstől kiégtek. Nem a fájdalom tette ezt velük, hanem az értelmetlenség-érzés. Mit ér az erő, ha “nincs Szíve”? Ha “A tökéletes értelmetlenség lehet a szabadság teljessége”, akkor nem marad más, mint a szégyenkezés afölött, hogy “mindent kibírok”. Ha megteszik, hogy elválasztanak minket a kedvesünktől, az még motiválhat is minket, sőt, erőt adhat. De az, hogy ezt büntetlenül, kényükre-kedvükre megtehetik, és nekünk még feladatunk is, hogy mindezt ne csak egyszerűen eltűrjük, hanem tehetségünknek és alkatunknak megfelelően, derűsen szemléljük… szóval, az már a vezérlő értelmet látszik megsemmisíteni. S ha a vezérlő értelem tűnik el, akkor valóban nincs tovább. Akkor a fejlődés véget ért. Akkor “Inkább elpusztítok mindent, beleértve magamat is.” S ez nem tréfa! Ide már új cím kívánkozik: A vaskor alja. Azé a vaskoré, mely maga a “potens pokol”. Világpusztulás. Az Iker-világtól elszakítottság lét-telensége. Hihetetlen, de ez a “Szeretetet-lázadás” itt totális apátiába torkollhat. A túlfeszülő húr idegtépő pendülését halljuk. Mindeközben, a háttérben mégis ott van egy másik húr békítő zendülése. Még akkor is, ha “A béke törvénye és gyakorlata […] könnyen szárnyatlan sas lehet.” A plútói pusztító erő lebontja a megmerevedett – s eddig az isteni szinteken is működőképesnek hitt – struktúrákat és új formát ad a létnek. S mindezt miért? Nem kisebb vállalás ez – áldozat nélküli áldozás (hiszen az ego halott) – mint, hogy az Örök Igazságot tárja elénk, tudatlanok elé: “minden fénylény csak az ikerlényével Egy”. Ez az út Istenhez. Még “a semmi tiszta simogatása” sem vihet el minket a “Teljesség gyönyöré”-be.
Ha nincs a szívben ez a titkos béke – melyről Kryon is úgy nyilatkozott nemrég, hogy az emberiség végső feladata – akkor tényleg mindennek vége. Akkor ez Minden dolgok vége. Ha szerzőnknek – poszt posztmodern kori hősünknek – nem lenne küldetése (mely néha még őelőtte is homályba burkolja magát), ha ő maga nem lenne valódi Aufklärer köztünk, akkor nem láthatta volna meg a Hazugot, aki képes az Ikerlángunkat arra ösztönözni, hogy “megöljön önmagában engem […] Miközben folyton félelmet ébresztenek benne, hogy valóban megöl engem”. S egyben ez a megvilágítás vet fényt a legnagyobb fájdalomra – és nehézségre – ami csak létezhet e színpadon, melyet szerelmes földi létnek hívhatunk.
Ez az írás egyszerre vallás- és tudománykritika.
Valláskritika, mert mintha az Isten abszolút jóságába vetett hit eddig damaszkuszinak hitt pengeéle látszana kicsorbulni. Óh! De milyen elegáns kritika ez! “Tíz hónapja bevágtak a föld alá, de nem látom indokát, hogy a föld alatt éljek.” Nem. A szerző nem mondja indulattal, hogy “Rohadj meg Isten!”, nem méltatlankodik, mondván “Ezt meg hogy képzeled?!”, és nem is siránkozik “Óh, szegény fejem! Szegény szívem!” Csak azt írja – s ha nem tudnánk fájdalmáról, azt mondanánk: kedélyesen írja – hogy “Akár virágozhatnék is, felfelé a gyökérrel, de a Földanya sem simogat meg.” Tudja, hogy a fény nélküli alvilági utazás nem terem jószagú virágokat. Kell a simogatás, a tápláló gyengédség. Enélkül a tudás csillogó kristályszerkezete rideg, s ennélfogva, igen törékeny.
Éppígy evolúció-kritika is ez az írás, és egyúttal masszív társadalom-kritika. Korunk kietlen lelki kősivatagainak kritikája. A töretlen fejlődésben hívő “optimista” tudósok és tudós-hívő technológia-zabáló tömegek szeméről a hályogot lemetsző kritika. Egy gyönyörűszép kritika, mely éppenséggel nem fejlődésellenes, hanem csak annak megmutatása, hogy a fejlődésnek (főként ha hagymázas álmokkal színezett) is van határa. Mégpedig az, ha a lét, ama nagy mozgása közben, lélektelenné válik: “De a fejlődés Szerelem nélkül csak párafolt a boldogtalanság szemüvegén.”
A szerző, ihletett állapotában a szereteten túli szeretetről ír, magáról a misztériumon túli Misztériumról. Mely néha – titokzatos természeténél fogva – még az Isten számára is rejtve marad. Író-költőnk éppen ezért megengedheti magának a legnagyobb pimaszságot is, melyet Istennel szemben író, s költő valaha is megengedett magának a világtörténelemben: “Jól van Istenatyám, megölellek, de ne gondold, hogy Te nem ölelsz meg. Ha szükség lesz rá, a túlparton is világegyetemet teremtek, csak szólj.” Mindezt azért teheti meg, mert ő látja azt, amit a mindent látó szem sem lát. E titkos bizonyossággal mondhatja: “házat építek Szerelmemnek”. Ez az édenkerti Taj Mahal lesz sosem múló szerelmének meleg fészke. S annak köszönhetően, hogy ezt megteszi – minden pimaszságával és merészségével egyetemben – a vaskor alját rögtön át is transzformálja hatalmas szívének alkímiai műhelyében. Így lesz a legnagyobb sötétség és sivatagi szárazság idején valódi szerelem-illat, és ezért lehetne a mű címe A legnagyobb hőfokon izzó Szerelem himnusza.
(Budapest, 2013. szeptember 4.)
17 Beszélgetésünk során, a szerző „a pokol topologikus leírásá”-nak nevezte a vers vonatkozó sorait.
18 E sorok írója úgy véli, hogy maga a metaelmélet is csak ebből az új pozícióból fogalmazható meg. Pontosabban: akkor már nem tart igényt az “elmélet” kifejezésre. A sokaság szintézisévé, az Egység Teljességévé válik.
19 Ez az írás a Tanítások a Magasságostól című kötetben jelent meg. (Stratégiakutató Intézet, 2011.)
20 Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kétszer két egymásba kapcsolódó spirál tánca ez. Gyaníthatóan, az ikerlángok esetében ez akkor következik be, ha az önmagukban teljes iker-lények találkoznak – azaz, felismerik egymást és egymásban önmagukat. Ez azt jelenti, hogy ugyanabban a spirál ágban (és feltételezhetően nem a le- hanem a felszálló spirálban) és spiráljaikon ugyanazon a szinten és ugyanabban az ütemben (tehát, nem fáziskéséssel) haladnak.
21 „Ego sum veritas, via et vita.” hangoznak a Mester szavai. És itt nagyon fontos az Ego, aki van. Ez az Ego nem azonos a kartéziánus alapvetésben szereplő Ego-val – illetve a Cogito ergo sum vagyokjában szereplő rejtett énnel azonos, azonban a cogito-t kijelentő énnel nem – ez az Ego az Én Vagyok jelenvalólét, az Önvaló fényével áthatott Felsőbbrendű Én. Az Én Vagyok jelenvalólét az, aki valóban él. Az világba vetett, egós elme uralta, énnek látszat-élete van.
22 Itt kifejezetten a Martin Buber által leírt képességre, a viszonyba lépés emberi képességére gondolunk, amikor a másik személlyel (vagy akár egy tárggyal) mint Te-vel tudunk kapcsolódni. Buber szerint ez nem észlelés, hiszen az észlelés folyamatának feltétele a szubjektumra és az objektumra történő széthasadás. A kiváló filozófus szerint, az észlelés, illetve ez a távolság, a múlthoz tartozik, a viszony pedig a jelenhez. A szeretet a viszonyban létezik, „az Én és a Te között van” (Egy másik bölcs gondolkodó Jiddu Krishnamurti is hasonlót állít, amikor azt mondja, hogy a szeretet csak a kapcsolatokban tud kivirágozni.) „Jézus mást érez az ördöngös iránt, mint a szeretett tanítványa iránt; de a szeretet egy. Érzéseink »vannak«; a szeretet történik.”(Buber, másfelől megközelítve az Én-Te alapszót nem is tulajdonképpeni szónak tartja, mellyel valamit kimondunk, hanem olyasminek, mellyel „állít[unk] valamit, ami megáll”, az Én-Te mondásának van olyan szintje, amikor „lényünkkel mondjuk az alapszót, anélkül, hogy szánkkal kimondanánk”. Ennyiben ez az elgondolás a nyelvfilozófus Austin által „beszédaktusok”-nak nevezett cselekedeteinkkel állítható párhuzamba. (A hajó felavatásakor elmondott szavak vagy a házasságkötéskor kimondott Igen is túlmutat az elhangzó szavakon, a kontextus tettekké avatja őket. (John Langshaw Austin: Tetten ért szavak)) Buber Az Én-Te „vitális ősszó”-t alapvetőbbnek tartja, mint az Én szót. Utóbbit az előbbiből származtatja. Ezt azért mondhatja, mert „Kezdetben van a viszony: mint a lényeg kategóriája, mint készenlét, mint befogadásra kész forma, mint lélekmodell; a viszony a priori-ja; a velünk született Te.” Arról pedig, hogy miképpen lehet innáta – tehát velünk született – fogalom a Te, a következőket mondja: „Minden formálódó emberfia, mint minden formálódó lény, a Nagy Anya, a szétválaszthatatlanul alak-előtti ősvilág ölében nyugszik. Belőle oldódik el a személyes életbe”, s ebből az életből mindannyian kilépünk az álomidőben, hogy újra kapcsolódjunk. Az eloldódásról azt írja, hogy „nem oly katasztrófaszerű [„mint a testi anyától való eloldódás”]; az emberfia haladékot kap, hogy a világgal való természeti összekapcsolódást, melyet most elveszít, beválthassa szellemi összekapcsolódásra – viszonyra… A teremtés alakszerűségét a találkozásban nyilvánítja ki”. (Martin Buber: Én és Te, Európa Könyvkiadó, 1994.)
Kötetünk szerzője, Varga Csaba szerint “két titokzatos nyelvi kód” az Én és a Te szó, mely “szintén néz és világít egymásra”, akár a két egymást néző szerelmes, akik „átvilágítják magu[kat] a Szerelem tisztaságával”. (Ez a viszony az A szerelem megvilágosít című írásban kerül leírásra, mely írás szintén e kötetben kapott helyet.) Szerzőnk hasonlóan alapvetőnek tartja a simogatásban és az ölelésben megnyilvánuló intim viszonyt, mint Buber az Én-Te mondásában vagy akár a francia fenomenológia atyja, Jean-Paul Sartre a tekintetben megnyilvánuló összekapcsolódást. Ahogyan a tekintet, úgy a simogatás is hírt adhat a Másik felől. Mindennek feltétele, hogy viszonyban legyünk, jelenvalóként, szeretetben. Ennek a szeretetnek egy igen magas rangú és intenzitású megnyilvánulása az ikerláng-szerelem.
23 Dante Alighieri: Isteni színjáték. Hasonlóképpen Az isteni színjáték szerzőjének történetéhez, az Isteni jelem, a szerelem szerzőjének története is nagypénteken kezdődik (Az úszó idő és a feltámadás című esszében.)
24 Varga Csaba itt a főként buddhista tanokban uralkodó nézet – az egó meghaladását követő személytelen egybeolvadás a mindenséggel szintjének – meghaladásáról, a Szerelem szintjéről beszél. Az én megszűnése hozza el a “Másik Feled”, akivel való mámoros eggyéolvadás új személyességet teremt.
25 Ezzel a kifejezéssel az Anasztázia könyvsorozatban megjelenő fogalomra utalunk: „Minden embernek szükséges maga körül létrehoznia saját Szeretetterét, ezt kell gyermekének ajándékoznia… S ha majd ezt mindenki megteszi, akkor a Föld a Szeretet világító pontjává válik a Világegyetemben. Így óhajtotta ezt Ő, az Isten, és ebben rejlik az ember rendeltetése.” (Vlagyimir Megre: A szeretet tere) A kötet szerzője a Mentség című verset Anasztáziának címezte.
26 Továbbá Varga Csaba A 21. század a Mennybe megy címmel jelenleg zajló előadás-sorozatának első előadásából és a későbbiek tervezetéből is ez látszik körvonalazódni.
27 Blaise Pascal zseniális francia filozófus (aki matematikus, teológus, fizikus és moralista is egy személyben) szavai ezek, az Értekezés a szerelem szenvedélyéről című munkájából.