Élek, s hogy
meddig, nem tudom,
meghalok,
bár nem akarom,
megyek
s egész utam titok:
csoda,
hogy jókedvű vagyok.
(Magister Martinus)
Ma, 2013-ban kell valamit mondanunk 2100-ról, vagy legalábbis valamilyen viszonyt kialakítani ezzel a 87 évvel későbbi dátummal, s ez nem egyszerű feladat, különösen, ha az ember felelősségteljesen próbálja ezt elkövetni, tudatában a gondolat teremtő erejének, számolva a rossz gondolatok megvalósulásának kockázatával. Ezzel szemben ha ugyanennyi időt nem előrefelé, hanem visszafelé tekintünk, 1926-ban találjuk magunkat, és ha onnan igyekszünk elképzelni a mát, ez nem is tűnik olyan irreális feladatnak. Túl vagyunk az I. világháborún, néhány évvel a nagy világgazdasági válság előtt, relatíve konjunktúrában, Magyarország már elszenvedte hatalmas területveszteségét, a gazdaság azonban a háborús jóvátételek fizetése ellenére is talpra állt. A rendi társadalom a 19-es megbicsaklást követően lényegében restaurálta helyzetét, de a szellemi légkör szabadnak mondható, új eszmék áramlanak világszerte, nagy tudományos és technikai felfedezések rázzák fel a közgondolkodást naponta, a társadalmi viszonyok erjedőben, hit és remény, hogy valami új, valami jobb van készülőben az egész emberiség számára. Keleten ugyan sötét fellegek – a Szovjetunió –, de ki tudhatja, talán éppen innen jön a megoldás, és bizony sokan hisznek benne. Németországban is készül valami, és a feszültségterhes levegőben érezni, hogy közel a változás.
A válotzás pedig, ami szükségszerű volt, és jót ígért kultúrában, vallásban, gazdaságban, technikában, jogokban, szabadságban, bekövetkezett, és még ha attól az apró zsákutcától el is tekintünk, ami a korszakot terheli és szocializmus a neve, bizony legfőbb jellemzőjeként nem a rá irányuló hitek beváltása említhető, hanem minden hit elvesztése. Ki hinne ma már a mindenféle jogokkal kikönnyített, és éppen ezért színtelenné, szagtalanná váló kultúrában? Ki hisz ma már a gyermekeken vagy gyermeklelkű felnőtteken kívül a technikában? Ki hisz a szabadjára engedett jogoktól ronccsá vált társadalmakban? Ki hisz a jólétből törvényszerűen következő teljes elvtelenségben?
Titkon irígykedve gondolunk a mesebeli szegény emberre, aki nagy szerencséjében odáig jutott, hogy három kívánsága teljesülhetett, s balgaságában utolsó kívánságát kénytelen-kelletlen arra pazarolván, hogy az orrára nőtt kolbásztól megszabaduljon, ugyanott találta magát, mintha nagy szerencse nem is érte volna. Mert a mi 87 éves kívánságaink beteljesültek, de ma már tudjuk, hogy nem voltunk elég bölcsek jót kívánni. Ami akkor még olyan fontosnak tűnt, mára az élet fenntarthatóságának akadályává vált. Nem szívesen mondanánk le szerzett jogokról, mobilitásról, a technikával megváltott kényelemről, holott mindez egyre nyilvánvalóbban semmi más, mint katasztrofális félresiklás, ami egyáltalán nem az élettér birtokba vételéhez, hanem az élettérből való kiszoruláshoz vezet.
Valahol elrontottuk. Nagyon elrontottuk. Úgy jártunk, mint a gyermek, akinek sikerült megkaparintani a kamrakulcsot, s belakmározván mindenféle csemegéből, most hasfájása van.
Egy valami teljesen bizonyos. Az elmúlt 87 év értékei mentén a következő 87 év elgondolhatatlan. S ha ennyi idő alatt ekkorát fordulhatott a világ, hitek éledhettek és porba is hulltak, talán tudhattak valamit az előző korok, mert mégiscsak legalább tízezer évekkel ezelőttől folyamatosan van emberi lét. Talán tudhattak valamit, ha hitet ugyan néhányszor cseréltek, de létükben sosem bizonytalanodtak el, most pedig 87 év alatt az emberi létalap teljesen elbizonytalanodott.
És hátha üzentek is nekünk ezek a létükben oly bizonyos ősök.
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
(József Attila)
Üzentek valami mást, más életelvet, ami egy korszakhatáron a tudatból észrevétlen kimosódott, holott ősibb, általánosabb és a világ lényegének mélyebb tartozéka, mintsem a kamrakulcs megtalálásával lenne pótolható. S ha hagyjuk ringatni magunkat népi kultúránk gazdag hagyatékán, a köröttünk itt-ott felmerülő szigetek egyikén, különös gazdagsága láttán szemünk megpihen.
A kritikai közlésekben különböző gyűjtésekből, különböző címeken, kisebb motívumokban eltérő variánsok érhetők el [Az örökifjúság vize], azonos lényegű tartalommal. Itt a főbb motívumok összesítésére, és azok szimbolikus tartalmának kifejtésére vállalkozunk.
A mese természetesen módot ad primér értelmezésre, azonban kellő figyelemmel felderíthető metafizikai mélysége. Kínálja magát néhány motívum, melyekre kellő következetességgel figyelve egy absztrakt, tisztán szellemi világkép tárul fel.
Először is ott az evilági létezés legnagyobb és megkerülhetetlen problémája, a halál. A halál az, ami miatt – immanens értelmezés szerint – az ember mindent elveszít, amit csak életében elért. (Az öreg király a fiait.) A mese alapmotívuma, ami a cselekmény egyetlen valós mozgatója, a halál következményének ilyen értelmű kiküszöbölése, az ifjúság vizének megszerzése. Az ifjúság vize azonban immanensen nem megszerezhető, hiszen Tündérszép Ilona várkastélyában van, ami kívülről nézve kacsalábon forog, s szédítő sebessége miatt horizontálisan, a látványvilágból nem lehetséges oda belépni, hanem csak azon a pontján, ahol szédítő forgása ellenére áll, vagyis a tengelyénél, ami a földi dimenzióból kimutató vertikális irányt jelöli. Ez a vertikális irány a transzcendens örökkévalóság, az idő tengelye, s ebbe a dimenzióba kell behatolni abból az immanens világból, ahonnan csak az idő szédítő forgása, a kacsalábon forgó várkastély érzékelhető. A behatolás nem képzelhető el másképp, mint tiszta szellem, a tiszta gondolat által, ami rozzant csikóból bármikor válik szélsebes paripává. Innentől azután nem meglepő, ha a mese minden motívumának az elsődleges jelentésén túl, tisztán szellemi jelentése is található. Tündérszép Ilona ágya természetesen ég és föld között lebeg, vagyis Tündérszép Ilona olyan immanens is és transzcendens értelemben egyaránt létező személy, aki ezt a két világot összeköti, mindkettőben jelen van. Csakis az ő szobájában lehet a két kút, élet és halál ismerete, ami által feltárul az immanens létezés örök és el nem veszthető értelme.
A két idősebb királyfi elvész az evilági létezés bonyodalmaiban. Belevesznek az időbe, hiszen a tizenkét barátnak öltözött zsivány nem más, mint az idő tizenkét egysége, tizenkét hónap, vagy a zodiákus tizenkét jegye, melyekben könnyű látszat-valóságba bonyolódni, kártyázásba, üres szenvedélybe, ami azután megköt és rabságban tart. A kicsi királyfi más utat választ, a szellem útját, a rozzant csikót, aki táltosnak bizonyul, s ő az, aki eredménnyel jár.
A rossz út azonban mélyebb következményekkel jár, mint azt természetesen gondolnánk, mert bár a legkisebb királyfi bátyjaival jót tesz, azok saját gyengeségük örvényében, kényszeres önigazolásukban készek elveszíteni a jótevőjüket is. Hazugságuk azonban nem maradhat leplezetlen, hisz nincs igazi ismeretük, nem tudják megkülönböztetni az életet a haláltól (az élet vizét a halál vizétől). Miképp is tudhatnák, hiszen ilyen ismerete csak annak lehet, aki eljutott, másképpen fogalmazva beavatódott az immanens és transzcendens világot összekötő Tündérszép Ilona szintjéig (véle hált). A beavatódás, az „ott járás” hiánya viszont a legegyszerűbben napvilágra kerül, mivel a helyre vonatkozó kérdésekre nem tudhatnak válaszolni.
Ebben a rövid írásban a fogalmi és cselekményi szimbólumok fenti érintésére van mód, olyan elemzésekre nem vállalkozhatunk, mint például Tündérszép Ilonának, az immanens és transzcendens világ összekapcsolójának hangsúlyozott női mivolta. Azonban remélhetőleg ennyiből is világos, hogy birtokunkban van egy olyan ősi hagyaték, melynek valós tartalmát ma évszázadok, esetleg évezredek eltévedt tudatrétegei fedik, s mely egy sokkal értékesebb szellemi kultúra nyomait és üzenetét hordozza, mint amit népmeseként tulajdonítottunk neki. Erre az üzenetre pedig most, amikor az ember fejlődésébe a felvilágosodás korától vetett önfeledt hit megtorpanni látszik, különösen érdemes figyelni, mert a létezésnek a mai kizárólagosnak gondolt formájához képest másik dimenzóját veti fel. Először is a felfogható valóságot két egymással összefüggő, de egymással hierarchikus viszonyban lévő irányban határozza meg, mégpedig egy adott immanens létsíkra (a két idősebb királyfi világértelmezési és mozgási síkja, amibe öncélú érdekessége mentén bele lehet veszni) és egy abból kimutató transzcendens irányra, mely tisztán szellemi (gondolati), és csak ebben az irányban van esély a létezés időben nem elvesző értelmét, „az élet vizét” megtalálni. Ebbe az irányba fordulni azonban mindenek előtt nagy bátorságra van szükség, el kell engedni a nyilvánvalóan jónak látszó segítségeket (a királyi ménesből kiválasztható legjobb lovakat), és merni kell dönteni a mindenki szemében esélytelen és ismeretlen lehetőség mellett. A korlátok közé szoríthatatlan gondolat erejével (táltos csikó) nekivágva az ismeretlennek, figyelemmel kell lenni az ősök által hagyott útjelzőkre (vénasszonyok [ősanyák]), és nem szabad megfeledkezni róluk akkor sem, amikor a tanácsaik segítségével a vállalás eredményre jut. Az ég és föld (transzcendens és immanens) tudásába beavatódott királyfi az élet vizével megújítja az ősi tudást (megfiatalítja, elevenné teszi, értelmet ad visszafelé láncolódva az időben a legősibb ősnek is, akit a legöregebb vénasszony szimbolizál). A hazafelé vezető úton (visszaereszkedve a tiszta szellemből az immanens világba) teljes hittel és teljes odaadással kell a megtévedt és az immanens sík fogságába került testvérek kiszabadítására fordítani a megszerzett tudást, akkor is, ha a szabadulást a testvérek képtelenek érdemben fogadni, képtelenek a megnyílt lehetőséggel élni, megtévedt önmagukhoz való rögeszmés ragaszkodásuk miatt öccsük fizikai, tehát immanens értelmű megsemmisítésére törekedhetnek. Az immanens veszély csak látszólagos, mert a tudásba avatódott szellem valójában sérthetetlen. És végül csakis az igazság győzhet, minden a helyére kerül, értelmet nyer az öreg király élete a halállal szemben (nevet mindkét szeme), és értelmet nyer az ősöknek az időben újra- és újra az élet vizét elhozó áldozata.
Valódi boldogsága csak a nem önmagába feledkezett embernek lehet - amennyiben szeretet által megéli a rajta kívül lévő teljes világgal a közösséget, a teljes egylényegűséget, részvétet és áldozatot. S e teljességnek ő is végtelen örömmel odaadja magát.
Más ez a világkép, mint a múltat végképp eltörölni akaró, múlttal szakítani vágyó, önmagát a mindenkori emberi létezés legfejlettebbjének tartó, és a világot most először és minden valaha voltnál fejlettebben felfedezőnek önmagát elgondoló, szuperindividuális „felvilágosult” ember világképe. Mégis, talán érdemes belőle tanulni, ha már a szuperindividum csődöt mondani látszik.
Egy világ élete addig tart, amíg az ősök hite az utódokban el nem hal. Csak az ősök hitén megújulni képes világ menekül meg az önabszolutizálás csapdájából. Azonosulni az ősök teremtő akaratával, a tudathatáron egyensúlyozva, a tudathatáron tágítva, a személyes élet feláldozásáig elmenni a világ folyamatos megújításáért – ez maga az üdvösség.
Az üdvösség pedig túlmutat a jelenvalóságon, a téren és az időn.
A legkisebb királyfi megtalálta az életvizét.
Élek, s hogy
meddig, nem tudom,
meghalok,
bár nem akarom,
megyek
s egész utam titok:
csoda,
hogy jókedvű vagyok.
(Magister Martinus)